Fesztivál a tevékeny életért
Fotó: Bókay László

 

A népfőiskola Kölcsey Ház elnevezésű épületében tizenhárom intézmény lakói negyvenegy produkcióban mutatták meg, hogy örömmel énekelnek, zenélnek, táncolnak, és szívesen mondanak verset, mutatnak be színpadi jelenetet. A fesztivál moderátora Pesti Ágota bencés nővér volt, aki a találkozó elején emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy épp Szűz Mária neve napján gyűltek össze, ezért köszöntötték a jelen lévő Máriákat, s énekkel Jézus édesanyját is.
A tiszaalpári plébános, Kéri Vencel megáldotta a résztvevőket, és hálát adott a szervezők, a vendéglátók áldozatos munkájáért.
Ezt követően a házigazda, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntötte vendégeit. Minden emberben van tehetség, valami különös képesség – mondta, majd arról beszélt, hogy az ember élete kész regény: fordulatokkal, sikerekkel, kudarcokkal teli. Ahogy haladunk előre az életben, megélt történeteinket, megszerzett tapasztalatainkat szeretnénk átadni gyermekeinknek, unokáinknak, ám ez nem mindig könnyű, hiszen nemegyszer elmondhatatlan mindaz, amit az idősebbek átéltek. Sokszor fotók segítségével szeretnénk visszaidézni a sok szépet és jót, örömet, bánatot és kudarcot, amelyben részünk volt, de történeteink – szüleink, fiatalságunk emlékei – gyakran csak bennünk élnek. Nem ritka az sem, hogy az idősebb ember elcsodálkozik, mennyivel jobban emlékszik a régmúltra, mint esetleg arra, hova tette pár perccel korábban a szemüvegét.
Ezek a találkozók alkalmat adnak arra, hogy versekkel, énekekkel, színpadi jelenetekkel megmutassuk a bennünk rejlő kincsek egy részét. Készülni kell a produkcióra, tanulni, régi emlékeket föleleveníteni, s aztán sikerélményt ad mindezt a barátaink elé tárni. Ilyenkor gyakran hangzik el a közönség soraiban: milyen gyönyörű átéléssel mondtál verset, milyen jó a hangod, még mindig milyen szép a mozgásod… Amikor adhatunk magunkból valamit másoknak, azzal magunknak is örömöt szerzünk – zárta köszöntőjét Lezsák Sándor.
Radnainé Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója a résztvevőket üdvözölve hangsúlyozta: varázsa van a népfőiskolának, ahol évről évre találkozhatnak az intézmények gondozottjai és dolgozói. Jó idejönni. Egyre személytelenebb világunkban óriási dolog, hogy az intézmények lakói a fizikai nehézségek ellenére évente találkozhatnak Lakitelken. Az eseményt a fellépők és a dolgozók részéről is hosszú készülődés előzi meg. Egervári Ágnes főigazgató is hangsúlyozta: az idősek tapasztalataira az őket követő generációknak nagy szükségük van, s ebben a fesztivál is segít, egymás jobb megismerése által.
Baranyi Éva, a tiszaalpári Pax Otthon vezetője néhány mondatban ismertette az elmúlt tizenöt év statisztikáját. Megtudhattuk, hogy közel négyszázötven produkcióban ezernégyszáz fellépő szerepelt már a fesztiválokon. Szólt arról is, hogy ezeken a rendezvényeken igazi csodát élhetnek át a résztvevők: az emberek megfiatalodnak, kivirulnak, látszik, hogy mindenki számára öröm közösségben lenni. A fellépők megmutatják az egyéniségüket, megosztják társaikkal a legrejtettebb értékeiket, a bennük rejlő tehetséget, amely másokat is gazdagít.
A tizenhárom idősotthon negyvenegy produkciója előtt az intézmények vezetői, illetve képviselői egy hatalmas napraforgó képét formálták meg a színpadon – a sárga szirmokra írták az intézmények neveit, ezzel is szimbolizálva a sokszínűségben az összetartozást.
Ezt követően megkezdődött a fesztivál – a megmérettetés, amelyen mindenki nyert, bár a zsűri külön is jutalmazta a legjobb produkciókat. Pesti Ágota bencés nővér szólította színpadra a szereplőket. Összekötő mondatai a szeretet és a megértés mellett azt a vágyat is felébresztették a hallgatóban, milyen jó volna, ha a rádióban, a televízióban legalább néha lehetne hallani, látni hasonló programot, hiszen profikat megszégyenítő volt egyik-másik előadás, és a műsorvezető teljesítménye is.
Verset mondott a kilencvenkét éves Szűcs Imréné. A szavalat elhangzása után némi figyelmeztetést is kaptunk: vegyük észre, ha szép kék az ég, adjunk hálát, ha süt a nap, s örüljünk, ha valaki megfogja a kezünket, kifejezve ezzel a szeretetét. Fellépett a kilencvennyolc éves Rozi néni is, és persze nála fiatalabbak is, akik mind-mind arról tanúskodtak, hogy az öregség nem feltétlenül szomorú és reménytelen – az ember a korának megfelelően boldogan élhet, fesztiválozhat, leküzdve minden nehéz­séget. A széksorokban ülő nézők élvezték az előadást, a közös ebédet, és az azt megelőző kis tornaórát is, amelyen megmozgatták a hosszú üléstől elgémberedett tagjaikat.
Aki szeptember 12-én a Kölcsey Ház épületében járt, bepillanthatott egy csodába. Láthatta az idősek csillogó szemét, a készülődés izgalmát, és azt is, milyen türelemmel, szeretettel, hozzáértéssel segítették a rájuk bízottakat a gondozók. Az eseményről tudósító külső szemlélő azt is megtudhatta, hogy a Pax Otthon munkatársai minden évben produkcióval készülnek a fesztiválra: rövid táncbemutatójuk ezúttal sem maradt el. Az idei jubileumi esztendőben – ez volt a tizenötödik fesztivál – az elmúlt évek előadásait elevenítették fel. Mosolyogva, vidáman táncoltak a népzene, a tánczene, a rock, a country dallamaira.
Hosszú időn át készülhettek hát erre a napra az intézmények lakói, de a gondozók is. Az utóbbiak a szabadidejüket is feláldozták a rendezvény kedvéért. A Pax Otthon lakóinak ugyanis csupán egy része tudott eljönni a fesztiválra. Akik otthon maradtak, azokat a szolgálatban lévő dolgozók látták el. Táncolni, ünnepelni, az arcokra mosolyt csalni, a rájuk bízottaknak segíteni csak azok tudtak, akik a szabadidejüket ajánlották fel erre a célra. Egész évi munkájuk, áldozatuk, szeretetük és szakértelmük minden elismerést megérdemel. Ennek egyik apró jelét lehetett felfedezni a nézőtéren ülők szemében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..