A lagúna, ahogyan a tengeröblöt nevezik, ötvenhat kilométer hosszú és mintegy tíz kilométer széles. Harmincnégy sziget található benne elszórtan, amelyek közül az egyiket nevezi a közbeszéd Velencének. Történetileg az összes sziget egybetartozik, s ezt akkor értjük meg, amikor egy városi busszal (amely persze itt vízi eszköz és vaporettónak hívják) eltávolodunk a nyüzsgésből, s a csupasz, minden fantáziát nélkülöző homokpadok megmutatják, milyen lehetett egykoron ez a bűzös, mocsaras, áporodott levegőjű vidék. Ugyan ki és miért telepedett meg itt?
A legenda szerint Velencét Krisztus után a 421. esztendőben, április 25-én alapították, s az időpont egybeesik a város védőszentjének, Szent Márknak az ünnepével. Idézzük csak: a Római Birodalom már negyedszázada kettészakadt nyugati és keleti felére, fél évszázad múltán pedig megbukik a Nyugatrómai Birodalom.
Velence a hanyatlásból született. A barbárok (ahogyan a szakállas, új, Európán végignyargaló népeket nevezték) már földúlták a petyhüdt Rómát, s a túlérett – megerjedt, lezüllött – civilizációjukban elernyedt római polgárok riadtan tekintettek szerte: mi történik velük? De nagyobbrészt már nem maradt erejük, hogy egészségesen cselekedjenek: jött a barbár frissítés, az életerő feltámadása, ami aztán Nagy Károly korától már jelentősen krisztianizálódott. Ez vált az új Európává, amely mára veszítette el életerejét.
A nyargalászó (és dúló-öldöklő) népség elől egyetlen menedék mutatkozott: a víz. Ezek az új népek ugyanis nem értettek sem az úszáshoz, sem a hajózáshoz. Ezt fölismerve a rettegő őslakosság a csupasz homokpadokra menekült, ott emelték az első kunyhókat, s élvezték a viszonylagos biztonságot. Régi forrásokban arról olvashatunk, a kalandozó magyaroknak (az egyes történeti iskolák eltérően gondolkodnak erről a „kalandozásról”) milyen nehézségbe ütközött, hogy átkeljenek a Velencétől délre tengerbe ömlő Brenta folyón. Végül marhabendőket töltöttek meg levegővel, s azokba kapaszkodva – nyilván nagy áldozattal és minden fölszerelést hátrahagyva – tudtak csak átkelni.
Torcello szigetét nem mindenki keresi föl, bár a bedekkerek első számú látnivalóként csillagozzák meg. A többi sziget kopár, csupasz, itt erős zöld tolul a szemünkbe, s hallani a levelek, lombok susogását. Hatalmas, vörös téglából emelt ókeresztény bazilika magasodik, s lenyűgöz odabent a tekintetet szédítő méretű bizánci mozaiközön. A sorokba rendezett ábrázolás megrendítő biblia pauperum – nem kell teológiai tudományosság hozzá, az írásolvasás ismerete sem, hogy a bizánci arany ragyogásába ültetve szembesüljünk a létezés mindig visszatérő, lényegi kérdéseivel. Mert elodázhatjuk éveinket azzal, hogy melyik autómárkára jut vagy sem, az anyós mennyire keseríti meg a fiatal házasok életét vagy sem, hogyan alakul a kamatszint, és az EU elzárja-e a kohéziós alapokat – de a lényeg akkor is és egyszer kikerülhetetlen. Íme, itt a falakon az élet súlyos, ám mégis reményszárnyú egésze! A néhány idevetődő turista tudja, mivel szembesül. Hosszú, néma nézés. Így válik Torcello egész napos programmá. A szentély mögött furcsán magasodik a padlószint, mintha éppen bontanák az épületet. De az is látszik, már évtizedek-évszázadok óta itt ez a rendetlenség. Mi ez? Valamit kibontottak, s otthagyták a nyomát? Néhány száz méterrel odébb idétlen, ormótlan kőszék a szabad ég alatt. Éppen oda illene… Állítólag Attila trónusa, itt rendezte be uralkodói központját, közel a szárazföld.
Különös világ Velence. A római múltból puszta életükön, szabadságukon és kereszténységükön kívül nem hoztak semmit a menekültek, hit- és szellemtekintetüket meg egyre inkább keletre, Bizáncra irányították, onnan építkeztek. Így vált Kelet és Nyugat hatását lecövekelve – a cölöpökkel nem csak a laza homoktalajt erősítve –, kereskedelmi tehetségének és pénzforgalmának köszönhetően ezer év alatt meghatározó hatalommá. Elnézem a dózse (uralkodó) palotáját. Kívülről tekintve törékeny, légies, csipkekönnyű kifinomultság, de ha az erős fények mögé nézünk, vastag, tömör falak és súlyos termek tűnnek elő. A mögötte lévő börtönépülettel a Sóhajok hídja köti össze, ez is minden pillanatban ezer fényképkattanást követel a tolakodó sokaságban. Magunk a börtönépületbe igyekszünk – Vivaldi-hangversenyre. Velence állandóan zenél. Kissé odébb – ahogy mondják – „Antonio Vivaldi temploma”, mellette az intézet, ahol Antonio atya a lányok énekmestereként tevékenykedett évtizedeken át. Különös intézet – mai szemmel mindenképpen. Együtt nevelte az utcáról fölszedett árvákat a város legelőkelőbb családjainak leánykáival. A rosszindulat, féltékenység és irigység Velencében is működött, az idősödő mestert meggyanúsították az egyik leánykával – amiért is végleg el kellett hagynia a várost.
A kamarazenekar természetesen A négy évszakot játssza. Sláger – legyintenek sokan. Vivaldi zenéjével kapcsolatban a zenetudósok is vitatkoznak, hogy könnyedebb vagy inkább igényesebb zenének számít-e. Szekeres Ferenc, a néhány éve elhunyt kiváló karnagy, több Vivaldi-mű felfedezője és első bemutatója azt a véleményt osztotta: Vivaldi zenéjét látszólagos egyszerűsége ellenére sem könnyű előadni, de a lényeg: jó és szép, szívből szóló muzsikát írt, amelyet a közönség örömmel hallgat. Mi is élveztük a „börtönkoncertet”, bár megállapítottuk, elkényeztet minket a hazai hangversenyélet színvonala.
Vaporettóról csodáljuk meg a Canal Grande menti palotákat. Közülük sok csak innen látható. Közben eszembe jut, Magyarországon Velencét már régen lebontották volna, mert az épületek nem felelnek meg a hatósági előírásoknak. Hacsak valaki „közelállónak” az érdeke mást nem diktálna… No, de hagyjuk a figyelmünket otthonra vonó, homályos és elszomorító gondolatokat – de még mindig nem tudok elszakadni tőlük, mert éppen a felújítás miatt láthatatlanságba burkolódzó Gritti-palotához érkezünk. A dúsgazdag velencei „természetes” fia (ahogyan a házasságon kívül született gyermeket nevezték) nagy tétre menő hazárdjátékot játszott az 1500-as évek első felében a török szultán és a Habsburgok között – maradék-Magyarország kárára. A kincstartónak kinevezett fiatalember vitt mindent, míg csak meg nem ölték (talán Meggyes város környékén) az elegük-volt nemesek.
Estére fényt kap Szent György szigete. Egy kis tenger választja csak el a Szent Márk tértől, de ide érkezve sokkal nagyobb a csönd és a távolság… A bencés kolostorból indult el annak idején egy Gellért nevezetű szerzetes, nem Magyarországra, hanem a Szentföldre, de egy vihar partra vetette Dalmáciában, s ha már odakényszerült, elindult hozzánk, északnak. Lett királyfinevelőnk, írástudónk (Szent István intelmeinek, a kor divatja szerinti királytükörnek a megfogalmazója), teológusunk, remeténk, püspökünk – és szentünk.
Az egyik nap Buranóba érkezünk: vakítóan éles színekkel festett kicsiny halászházak, Aldo Gabrieli barátunk éppen a tengerről hozott friss halzsákmányt tisztítja a helyi vendéglőnek, a kikövezett tér közepén az elmaradhatatlan kútkifolyó, fény, izzó kövek – mintha egy szenvedélyes olasz történet bontakozna ki a semmiből a déli, moccanatlan hőségben. Azt gondolom, talán Giuseppe Tomasi di Lampedusa lép elő valahonnét, aki nagy családregénye, A párduc mellett megírta az egyik legszebb itáliai novellát, a Ligheát; a műtörténész professzor beleszerelmesedik a tenger mélyén fölfedezett gyönyörűséges ókori szoborba, hogy aztán a szépség iránti végtelenül vonzó szerelemben egészen elvesszen…
Ó, mennyi élmény még…! De a Via Garibaldin lévő Trattoria Giorgione teraszán üldögélve arra intem magam: ne akarj többet! Velence olyan, mint a naplemente: ha lefestjük, lefényképezzük, leírjuk, maga a giccs – egyébként meg a csodálatos valóság.
Fotó: Elmer István
