Fotó: Merényi Zita
Az ország számos pontjáról, valamint Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból érkezett zarándokok a Skanzen kis kápolnájánál gyülekeznek. Ötven szerencsés egy
I. világháborús vonatkocsival teheti meg a kápolnáig tartó rövid utat, hiszen épp egy akkoriban játszódó filmet forgatnak a falumúzeumban.
Mária mennybevételének két nappal korábbi ünnepét idézik meg a népénekek, majd az ötletgazda, a sötétzöld habitust viselő Böjte Csaba is arról beszél köszöntőjében, hogy 1083-ban Nagyboldogasszony ünnepére hívott össze gyűlést Szent László király Székesfehérvárra. Azért is éppen e napra, mert mintegy fél évszázaddal korábban – utód híján – Szent István is augusztus 15-én ajánlotta fel koronáját a Szűzanyának. De ha ez a felajánlás Nagyboldogasszonykor történt, akkor miért augusztus 20. a nemzeti ünnepünk? Szent László – érzékelve a magyarok közötti feszültséget – ötnapos bűnbánati időt rendelt el, hogy békét kössenek a haragosok. A király maga is útra kelt a visegrádi várhoz, hogy a toronyban fogva tartott Salamont kiengedje, és kiengesztelődjön vele. Ezután negyvenévnyi béke szállt a Kárpát-medencére, augusztus 20-án pedig megnyitották István király sírját, és szentté avatták az uralkodót.
Böjte Csaba szerint a mai ember is hajlamos másokkal összeveszni. Kérdéses, hogy ki tudunk-e engesztelődni más népekkel olyan könnyen, ahogyan Szent László tette az ellene harcolókkal. A ferences szerzetes ezért is gondolta úgy, hogy időszerű volna egy engesztelő zarándoklat augusztus 15. és 20. között. László királlyal ellentétben a mai zarándokoknak csak egynapi útra kellett vállalkozniuk, és nem Székesfehérvárról indultak, hanem a szentendrei Skanzentől.
Nem csupán a távot, a kiengesztelődés tárgyát is átszabta Csaba testvér. Hiszen a mai Európában, legalábbis az Európai Unióban nem kellett vérnek folynia a politikai átrendeződés érdekében. 500 millió ember egymásnak feszült ugyan az európai parlamenti választáson, acsarkodás bőven akadt, de nem volt kardcsörtetés, fegyverropogás, mint a világháborúban. Európa lassan a nagykorúság felé sodródik a politikában – véli a ferences szerzetes.
Ugyanakkor szerinte napjainkban polgárháborút vívunk anyánkkal, a természettel szemben. Környezetünket pocsékolással, pazarlással uraljuk, pusztítjuk. Pedig az egész világ sóvárogva várja Isten kiteljesedését, Istenét, aki mindent szeret, ami van: a szelídgesztenyét, a szilvafát, ezt a kis kápolnát – mutat körbe a szerzetes. – Isten szeretetének nincs szavatossága, az örök életre való.
Csaba testvér tizenhárom-tizennégy éves volt, amikor „nagytatája” a kezébe adta a nagykést, hogy ő szúrja le a húsvéti bárányt. A szerzetes szerint sok ételt pazarló embernek megváltozna a magatartása, ha ennyire konkrét módon szembesülne vele, milyen ára van annak, ami neki a tányérjába kerül. A Skanzen azért kiváló helyszín egy teremtésvédelmi zarándoklat kiindulópontjaként, tartja Böjte Csaba, mert itt látható, hogy nem kell feltétlenül négy-ötszáz négyzetméteren lakni. Itt megláthatjuk, hogy a nagyszüleink ruhái mennyivel kisebb szekrényben is elfértek. „Az utolsó ítéletkor se a házad, se az autód, se a diplomád nem fog szembejönni, csak a szeretteid.”
A zarándokok Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű, nemcsak a természetről, hanem az emberi társadalomról is szóló zöldenciklikájának első bekezdéseit hallgathatják meg útravaló gyanánt, majd Pilisszentlászló felé vesszük utunkat, a Mária út önkéntesei által vezetett negyven-ötven fős keresztaljákban.
Fokozatosan vetjük bele magunkat a természetbe: először csak a ritmust vesszük fel az autóút mentén, aztán beszippant bennünket az erdő. Ahogyan a zöld megannyi árnyalatát felvonultató ruháinkban haladunk, mintha mi magunk is a természet mozgó darabkái lennénk. A menet elején az ének a meghatározó, de leghátulra már nem hat el a hangszóró: ott a zarándoklat kirándulás, természetjárás jellege érezhető leginkább. Az út során kétszer állunk meg hosszabb időre: Pilisszentlászlón egy ebédszünetre, majd az Apát-kúti-patak gyönyörű, festői völgyén túljutva a Kaán-forrásnál, hogy vizet vegyünk. De a testet erősítő élelem és víz mellett nem marad el a lelki táplálék sem: egy-egy tized rózsafüzér, egy-két gondolat az enciklikából és Böjte Csaba szavai, aki ferences szerzetesként arra is törekszik, hogy a természetnek is a kisebb testvére legyen. Emellett egy nyugdíjas erdésznek köszönhetően, aki már több mint húsz éve Szentlászlón lakik, minden egyes állomásnál új és új titkokat tudhatunk meg a környékről.
Azon gondolkozom, hogy ezúttal nemcsak az embereket kellene megszólaltatnom, hanem a polgárháború kárvallottját, a minket körülvevő természetet is. Nem tudom persze, hogy le tudnám-e fordítani, amit mond. Mindenesetre egy ideig megpróbálok rá figyelni… Hallom nyugalmat árasztó csobogását a pataknak, amelyen időről időre át kell kelnünk. Látom, hogyan válik szét az embertömeg, ha egy-egy sárosabb útszakaszhoz érünk. A hangszóróban az elem egy idő után lemerül: egyszerre elhalkul a hangunk, amely így jobban illik az erdőhöz. A természet szava, azt hiszem, a csend, az apró neszek.
A szép, komótos út végén beérünk Visegrádra, s bár nem a Salamon-toronyhoz megyünk, mint egykor Szent László, hanem a Keresztelő Szent János nevét viselő templomhoz, a mi kiengesztelődésünk is teljesült. Legalábbis senki sem dönt úgy, hogy visszatér a kezdőponthoz, és újra végigmegy az úton a tökéletesebb béke érdekében, amikor Böjte Csaba rákérdez erre. Csaba testvér nem fogy ki a szóból, de a gondolatból sem: a szentmise előtt arról beszél, hogy fenntartható vágyaink legyenek, mert nem lehet nyolcmilliárd embernek dübörgő terepjárója, azzal tönkretennénk a földet. De az elérhető, hogy nyolcmilliárd ember gyönyörködjön a szépségben, művelje a kiskertjét, vagy bármi más módon dicsérje Isten alkotását. Ne a sátántól való örömökre vágyjunk, hanem az Istentől valókra! Az Úrral együtt örvendezés örömére, a közösségépítés örömére, a megismerés, a bölcsesség örömére, a szépség, az alkotás örömére.
A szentmisén pedig már arról beszél a szerzetes, hogy kezdjük el szeretni, ami körülöttünk van. Ahogy Ferenc pápa is mondja a Laudato si’ enciklikában: világcsaládot alkotunk, Isten a testi mivoltunk által összeköt minket a környezetünkkel, nem vagyunk függetlenek tőle. A talaj elsivatagosodása például mindannyiunk megbetegedését hozhatja. Összetartozásunk persze nem azt jelenti, hogy minden élőlény egyenlő volna, vagy hogy a földet isteníteni kellene. De törődnünk kell a többi élőlénnyel, s különösen a többi emberrel.
A szentbeszédben a ferences szónok arra hívja föl a figyelmet, hogy mindannyiunknak támogatnunk kell a Föld nevű projektet, amelyet Isten négy és fél milliárd évvel ezelőtt indított útjára. Ha a Jóisten azt kéri tőlünk, hogy építsük fel a szeretet országát, akkor biztosra vehetjük, hogy ez lehetséges. Simone Weil (zsidó származású, egyes feltételezések szerint halála előtt katolizált) francia filozófus, misztikus azt mondta: a földön minden véges, egyedül Isten irgalma végtelen. Ha pedig minden véges, akkor mindent meg lehet beszélni, mindent helyre lehet tenni – biztat Csaba testvér. A szerzetestől egy statikus egyszer azt kérdezte, hogy ha most három cserép leesik egy ház tetejéről, akkor mennyi idő alatt omlik össze az épület. Erre ő meghökkentő módon így válaszolt: egyáltalán nem fog összeomlani, mert én fölrakom azokat a cserepeket.
„Bűnbánati zarándoklatra jöttünk, képesek vagyunk jobbak lenni. Olvassunk naponta egy-egy kis fejezetet a Laudato si’-ből, és hagyjuk, hogy Ferenc pápa a jóra vezessen bennünket!” – javasolja a zarándoklat ötletgazdája. Isten a semmiből elhozta idáig a világot, és nem fáradt bele. Tegyük mi is a magunk dolgát! – buzdít. Egyik útitársam is valami hasonlót mondott a patakparton sétálva: elvárhatjuk a gazdaság szereplőitől és a politikusoktól, hogy tegyenek meg mindent a környezet védelméért, és szidhatjuk őket, ha nem teszik, de ezzel nem sokra megyünk. Ám ha a magunk helyén megtesszük, amit lehet, akkor a legtöbbet tettük. Jó látni, hogy a visegrádiak így is cselekszenek: az agapén nem palackos, hanem jóízű helyi vízzel frissülhetünk fel.
Szentendréről hazafelé menet egy hattagú, kedves női csapattal találkozunk; többségükben Mórról jöttek, és még ma mennek is vissza. Ági hallotta a Mária Rádióban a felhívást, s mivel Szentendre a kedvenc városa, és Böjte Csabát is nagyon kedveli, elcsábította az útra a lányát és a barátnőjét is, meg rajtuk keresztül még többeket. A harmincas Éva már máskor is volt zarándokúton, de Ági és Marika, akik az ötvenes éveikben járnak, először vettek részt ilyen eseményen.
Keresztény tanösvény címmel szeptember 15-én a keresztény hit alaptanításait áttekintő videosorozatot indít Böjte Csaba – jelentette be a zöldzarándoklat záró szentmiséjén az erdélyi ferences szerzetes.
