„Felmegyünk” a templom oltárához

 

Az oltárhoz „fel kell menni”, bárhol és bárki is legyen a misén részt vevő, álljon bár a hajóban vagy a szentélyben, legyen bár laikus vagy klerikus. Az „oltár” szavunk ugyanis a latin „alta res” (magas dolog) kifejezésből alakult ki, s e mögött elsősorban nem azt a minden vallásra jellemző igazságot kell értenünk, hogy a kultuszok, vallások kedvelik a környezetükből fizikailag is kiemelkedő, különleges természeti jelentőséggel bíró helyeket, ahol isteneiknek, szellemeiknek „ajtót vághatnak” az ember terére, az embernek pedig a szellemek, az istenek terére. A mi oltárunk más miatt „magas” hely, s éppen ezért templom bárhol épülhet. „Quae sursum sunt quaerite” – fogadja a Szent Pál-i kijelentés az esztergomi bazilikába érkezőt („Azt keressétek, ami odafent van” – Kol 3,1). Mi tehát a templom épületébe, terébe lépve elindulunk felfelé – ezért is fontos megfigyelése a zsinat utáni térteológiának (és ez jóformán a reneszánszig így is volt szinte mindenütt a római liturgiában), hogy az oltár tulajdonképpeni helye a szentélyben van, de a templomhajóval „szinte határosan”. Elindulunk a templomban felfelé mint közösség, mint igazi egyház (a laikusok a hajóban, a maguk terében, a tőlük „kihívottak”, a klerikusok pedig a szentély terében), fel a „Misztérium Kálváriájához”, de ugyanakkor fel a „mennyei Jeruzsálemhez” is, amely a mi igazi hazánk, otthonunk, sőt „anyánk” (vö. Gal 4,26) – s itt a legutóbbi jegyzetemre utalok.