Fejetlenség

Leleplezésekor kezét narancssárga hevederek tartották, fejét az ünnepség előtt épp hogy csak a nyakára illesztették. Az ünnepség után a szobrász leemelte a fejet és a kezet, és magával vitte, másnap pedig – immár rendesen rögzítve – visszahelyezte. Közben meg szárnyra kaptak az ordító című, szenzációhajhász, kedvükre karikírozó hírek: Hová tűnt Mindszenty bíboros feje? Fej nélküli Mindszentyt avattak…

Finoman szólva is ciki a történet – legalábbis a szobrásznak. Azok számára pedig, akik azért gyűltek össze a XII. kerületi Mindszenty téren, hogy ünnepeljenek: felháborító. Hiszen hát nem ünnep az ünnep, ha nincs minden a helyén, pláne, ha éppen az ünnepelt nincs a helyén, vagy – mondhatni – nincs egészen egyben.


Mindszenty szobra sokak adakozásából készült el. Felnéznek a bíborosra az emberek, a „kortárs” egyház egyik legnagyobbjaként tisztelik, és most épp a boldoggá avatását várják. Az azonban, ami emlékművével történt, alkalmat adott arra, hogy gúnyt űzzenek belőle. Vicc lett egy napig fejtelenül álldogáló, ám már ünnepélyesen felavatott-megáldott szobra, s így voltaképp ő maga.

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy minden szakma alapkövetelménye a gondosság, a pontosság, az alaposság, s az, hogy munkánkkal időre elkészüljünk. Tudom, kissé éles a párhuzam, de elképzelhetjük, mi lenne, ha egy orvos valami ilyesmit jelentene be: „Bocs, kicsit lassú voltam, és a beteg műtét közben elvérzett…” De ez esetben még csak egy „bocs” sem volt. Nem tudjuk, miért csúszhatott el annyira a munka, hogy nem lett kész a szobor. S érthetetlen az is, miért nem lehetett arrébb tenni az avatás időpontját, ha már úgyis csak egynapos munka maradt rajta. Nem tudjuk, de inkább ne is találgassuk. Sajnálatos, ami történt, és tán a legjobb, ha hamar elfelejtjük.