– Ennek ellenére vállalnunk kell az elemzést, mert hazánkban a sokrétű válság részeként szociális feszültségek sora keletkezett, és katasztrófa várható.
Sokak szerint a XX. század legnagyobb vívmánya a modern jóléti állam. Bármennyi hibával, bürokratikus túlburjánzással működött is, az adott társadalmakat jobbá tette. Csökkentette a szegénységet, kezelte a szorongó létbizonytalanságot. Alapja az esélyegyenlőség, az igazságos vagyonelosztás és a köz felelőssége azokért, akik nem tudják megteremteni maguknak a jó élet minimális feltételeit.
Azt, hogy a jóléti államnak valamilyen formája létezzék, szinte minden politikai irányzat fontosnak tartja. Egyedül csak a libertarianusok támadják hevesen, mert szerintük ez azok jogainak a megsértését jelenti, akik adójukkal a pénzügyi forrásokat biztosítják. A vita döntő eleme az, vajon védőhálónak kell-e tekinteni a jóléti államot, amely a jólét minimális szintjét mindenkinek biztosítja, s ez alá senki nem kerülhet, avagy az újraelosztás olyan eszközének, amely nagyobb társadalmi egyenlőséget teremt.
Az államszocializmus – sem definíció szerint, sem lényegét tekintve – nem volt jóléti államnak tekinthető. A szociális alrendszer önállósága nem létezett, mindent a monolitikus hatalmi érdekek szabtak meg. A szabadság és a szolidaritás értékei súlyosan sérültek, de az egyenlőség sem valósult meg. A civil társadalom jóformán nem létezett, a hatalom ellenőrzéséről álmodni sem lehetett. A problémák – például a szegénység – tabunak számítottak, ezért kezeletlenek maradtak. A nyolcvanas évekig még a szociálpolitika szükségességét is tagadták, mondván: a szocialista rendszer nem teremt olyan egyenlőtlenségeket, amelyeket külön szociálpolitikának kellene orvosolnia. Ezen állítás álságosságát aligha kell bizonygatni. Az elavult munkahelyek megőrzése, a túlfoglalkoztatottság fenntartása, a jövedelmek széles körű újraelosztása – és az ezek mögött meghúzódó gazdasági érdektelenség – miatt bizonyult életképtelennek a szocializmus. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára visszatekintve sokan sokáig naivan azt hittük, hogy a hazánkban végbement gazdasági rendszerváltozás szakértelem hiányában tervezetlenül, spontán módon volt rossz. Tévedtünk, mert gondosan előkészített ravaszsággal, uzsorás módszerekkel rabolták meg kevesek a nagy többséget. Szinte egyik napról a másikra olyan vagyon- és jövedelemátcsoportosítás történt, amely a társadalmat gazdagokra és szegényekre szakította ketté, és megjelent a nyomor Magyarországon.
A jóléti állam tehát létre sem jöhetett. A Bokros-csomag idején, 1995-ben a koraszülött jóléti állam végéről beszélt a nagy bajszú pénzügyész. A később újra hatalomra került tudományos szocialista és libertinus elit újra arról beszélt, hogy a jóléti állam ideje lejárt. Mindezt állítólagos szociáldemokraták mondogatják – élő anakronizmusként.
Aztán jött a gyurcsányi megszorító csomagok sora, s a most éppen aktuális jelöltjük is dermesztő és fájdalmas megszorításokat tervez. Mindezek azonban nem vezetnek sehová, mert ugyanabban a szűklátókörű, neoliberális logikában képesek csak gondolkodni. A bejelentett Bajnai-csomag felmondja a közteherviselés és a szolidaritás elveit.
A nyugdíjasoktól és a létminimum alatt élőktől von el, a tehetősebbek javára. Az ország leggazdagabb három százaléka – amely a javak ötven százalékát birtokolja – nem vállal szerepet a válság terheinek cipelésében. A megszorítások mellől teljesen hiányzik egy, a reálgazdaságot beindító program és egy átfogó társadalompolitika.
A magát baloldalinak nevező kormánypártnak nincs mondanivalója az igazságosságról és szolidaritásról. Társadalompolitikája kimerül abban, hogy igyekszik fenntartani a hatalmon lévők érdek- és személyi lojalitáshálóját. Mitől emelkedne a versenyképesség attól, hogy megszorítják a gyes, a gyed igénybevételét?
Attól lesz egyensúly, ha megszüntetik a tizenharmadik havi közszolgálati bért és nyugdíjat? A gyes és gyed megkurtítása a középosztályt sújtja, noha ennek éppen az ellenkezőjére lenne szükség a katasztrofális demográfiai lejtmenet megfordítására. A családpolitikát el kell választani a szociális intézkedésektől! Nem szabad ciklusonként, évenként változtatgatni, kiszámíthatóságra volna szükség. Egyáltalán: kezeljék egy szinten a pénzügypolitikával. Tudomásul kellene venniük: a család- és a társadalompolitika nemcsak „visz”, hanem „hoz” is. A családi pótléknak a rászorultsági elvet követő szelektívvé tételével mindössze azt éri el a kormány, hogy csak a legszegényebb rétegeknél nőhet a gyermekvállalás – ami negatívan hat a szociális kiadásokra.
A nagycsaládosok döntő többsége a létminimum alatt él. A megvonások nyomorba döntik őket. A távfűtési, valamint gáz-ártámogatás megszüntetése családok százezreit hozza reménytelen helyzetbe. A „szocpol-kedvezmény”, vagyis a lakástámogatás eltörlése pedig a fiatalok lakáshozzájutását akadályozza.
Mindez ellentétes a gyermekszegénység elleni programban vállaltakkal, de véleményem szerint az Alkotmánnyal is. Az alakuló kormány nem ismeri el a családok áldozatait, a fiataloknak azt üzeni, hogy Magyarországon nem érdemes családot alapítani. Pedig már a megbukott, Gyurcsány-féle 2009. évi költségvetés is befagyasztotta a nyugdíjminimum megalázó összegét, ezáltal az összes szociális ellátás – az ápolási díjtól a rendszeres segélyen át a közgyógyellátástól a fogyatékossági támogatásig – veszít értékéből. Ez elfogadhatatlan.
Magyarországot meg kell menteni: csak igazságosabb és testvéribb hazát építhetünk. Radikális döntés előtt állunk: vagy beletörődünk, hogy egy mind individualizáltabb és erőszakosabb, apró darabokra töredezett társadalomban élünk, vagy mindent megmozgatunk, hogy közösen egy méltányosabb, szolidárisabb és békésebb társadalmat építsünk.
A szerző szociológus
