Először azt hittem, nem jól hallok. Aztán rájöttem, a nyilvánvalóan jóakaratú riporter – annak ismertetése után, hogy negyven embert ért már fagyhalál e télen – fel akarta rázni a társadalmat. Ilyen durva módon, mintegy tréfálkozva, hogy könnyebben emészthető legyen; hogy a gazdaság veszteseinek siratása közben legalább ejtsünk könnyet az utcán vagy a fűtetlen lakásukban meghaló honfitársainkért, felebarátainkért is, ha már a brókerek megmentését célzó anyagi eszközökből nekik nem is jut semmi.
A megjegyzés hasonlít arra, mint amikor a Terror Háza előtt egy fiatal képviselő azon viccelődött, az Auschwitzba elhurcoltak legalább nem fáztak! A képviselőt – saját elvtársai részéről is – elsodorta a közfelháborodás. Azóta, közpénzek privatizálásával kapcsolatos tág lelkiismerete okán, bíróság elé került. Arról, hogy a televízióból idézett megjegyzés bárkit meghökkentett volna, nincs tudomásom. A közszolgálati médiumnak, ha már hírként ismerteti a negyven fagyhalált, tudatosítania kellett volna, hogy a negyven megfagyott embernek az Alkotmány előírta társadalmi szolidaritás címén joga lenne, lett volna – a létminimumát biztosító ellátásra, többek közt télen a fűtött lakóhelyre is. Az Alkotmány 70/E § szerint a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz – öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. (2) Az állam az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
„Valósítja meg”: a jog nyelvén azt jelenti, köteles feltétel nélkül, közteherként megvalósítani. Minden gazdaságélénkítést, a közpénzek elosztását meg kell előznie a magyar állampolgárok életét közvetlenül veszélyeztető helyzet felszámolásának. Nem először írok arról – az alkotmánybírói székből is szóvá tettem -, hogy e téren a magyar jogalkotás hosszú ideje alkotmányellenes helyzetet fenntartó mulasztásban van. Nincs megoldva a társadalmi szolidaritáson alapuló létminimum biztosítása az arra rászorulók részére! Az állam az ellátáshoz való jogot nem valósítja meg. Akik ezért felelősek, az alkotmányra felesküdött kormánytagok és honatyák, kötelességmulasztás által okozott emberölésben vétkesek. Tudom, súlyos vád ez, de nem lehet a helyzetet másképpen értékelni! Ugyancsak a múlt héten, a közszolgálati rádió (MR1) éjszakai adásában hallgattam egy érdekes beszélgetést a Budapesti Tőzsde új elnökével, terveiről, céljairól, gazdasági helyzetünkről. Sok szempontból rokonszenvesen hangzott, amit mondott. Többek közt az, hogy rossz végigmenni aranyvasárnap az Andrássy úti karácsonyi vásáron az ott elszórt szemét miatt. Mikor a riporternő megkérdezte, az út melletti padokon heverő hajléktalanok nem keltenek-e benne ugyanilyen rossz érzést, az elnök azt válaszolta: ebben az országban háború folyik a piaci érvényesülés, a gazdaság sikeressége miatt, s ettől függ nemzeti felemelkedésünk. Minden háborúnak vannak elesettjei, veszteséglistára kerülő részvevői. Ilyenek a padokon heverő hajléktalanok is. Ez elkerülhetetlen. Véleménye szerint nyilván a győzelmet kockáztatná, ha érzelgős szempontokból velük foglalkoznánk, s nem a célra törnénk.
Íme, a válasz kérdésemre: a munkanélküliek, a hajléktalanok, a létminimum alá csúszottak „természetes veszteségei” a gazdasági célokért folyó küzdelemnek. Le kell írni őket, s azokat kímélni, győzelemre segíteni, akikben láthatunk esélyt a felemelkedésre. Így gondolkodik az alkotmányos alapjogról, az emberek egyenlő esélyéről hazánk egyik jelentős gazdasági vezetője.
Óhatatlan gondolattársítással a jó pásztor jut eszembe „versenyképes” vezetőként: aki utána megy minden egyes elveszett, elmaradt bárányának, mert szereti őket. A szeretet azonban nem gazdasági kategória a pénzember szerint, hanem erkölcsi érték, akadály az érvényesülés útján. Nyilván eszébe sem jut, hogy az Alkotmány idézett tétele a társadalmi szolidaritásról éppen ezt a jópásztori magatartást teszi kötelezővé az állam vezetői számára. Jó lenne, ha legalább mi, keresztények, tudatosítanók ezt a kötelezettséget, netán számon is kérnők a hatalom gyakorlóitól, amíg nem késő.
