Fotó: Cser István
Az Ön alkotásait tekintve fölvetődik a kérdés: lát-e valamiféle különbséget az orosz és a nyugati művészet között? Szobrai figurálisak abban a korban, amikor a nonfiguratív, az absztrakt divatja hódít.
– Több alkalommal nekem szegezték a kérdést a nyugati újságírók: miért nem foglalkozom absztrakt formákkal? Miért nem készítek olyan alkotásokat, amelyek a mai divatos művészeti irányzatokhoz kapcsolódnak?
Nagyon egyszerű a válaszom erre: elsősorban azok a témák foglalkoztatnak, és olyan módon álmodom anyagba őket, amelyek és ahogyan nekem tetszenek. Műalkotásaim elsősorban a huszadik század háborús eseményeit fogalmazzák meg, ezekből a megrázó történelmi tényekből indulnak ki – sajnos a történelmi valóság erre „kényszerít”.
A háború utáni első nemzedékhez tartozom. A huszadik század háborúihoz közvetlen élményeim kötődnek. Nagyapám egyszerű parasztember volt. Behívták a hadseregbe, 1916-ban a Kárpátokban harcolt, részt vett a Bruszilov-féle offenzívában, az Önök ellenségeként. Apám önkéntesként vonult be a második világháború idején. Sztálingrád alatt harcolt, majd Fehéroroszországon és Lengyelországon keresztül eljutott egészen Berlinig. Apai nagybátyám, aki szintén művésznek készült, harckocsizóként vesztette életét a fronton. Mindezért műveim őszinte megnyilatkozások, s nagyon közel állnak hozzám.
De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. A mai, Ön által nyugatinak nevezett művészet a legkülönfélébb anyagokkal dolgozik: szemétből, papírból, mindenféle hulladék anyagból, drótból, szögből, vasdarabokból, autóroncsokból alkot. Amikor megtekintek ilyen kiállítást, nem utasítom el eleve ezeket a munkákat, lelkiismeretesen szeretném megérteni őket, és befogadni a látványt. Számomra azonban az ilyen kiállítások – eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondanom – semmiféle élményt nem nyújtanak, s egyáltalán nincsenek hatással az én művészetemre. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék absztrakt módon gondolkodni. Amikor úgy gondolom, a kifejezendő művészi tartalommal a nem figurális megfogalmazás harmonizál, akkor képes vagyok ilyen kategóriákban is gondolkodni.
Az Ön művészetében az ember áll a középpontban. A nyugati művészet sok esetben éppen az emberközpontúságát veszítette el.
– Ez csak részben igaz. Ha fölidézzük a huszadik századi művészeket, csodálatos személyiségekkel találkozunk. Megemlítem például Marino Marinit, aki egészen másféle művészetet követett, mint én, szellemiségét és a megközelítés módját tekintve – másokkal egyetemben – mégis közel áll hozzám.
Éppen Bécsből érkeztem, ahol megtekintettem az ismert osztrák szobrász, Fritz Wotruba műveit. Ő is nagyon közel áll a korábban említett művészekhez, s így hozzám is, mint ahogyan a svéd Carl Milles vagy az angol Henry Moore ugyancsak.
Műveik a huszadik századi pszichológia hatására született alkotások. Most olyan időket élünk, amikor új ábrázolásmódok és új formák alakulnak ki. Az inga kileng a világban, s ez esztétikai kilengéseket hoz magával. Ennek ellenére előbb-utóbb mégis az emberközpontú fölfogás érvényesül a művészetben, mert nem lehet másként.
A filozófusok azt mondják, nincs közvetlen összefüggés a pillanatnyi valóság és a művészi kifejezés között. A kortársak gyakran még nem látják, milyen gondolatiság, érzelmi valóság bontakozik ki valamely műalkotásból. Még nem értik, s ezért idegenkednek tőle. Mostanában azonban nem várható olyan merész ütközés, mint amelyet a huszadik század elején az avantgárd megjelenése okozott.
Elfogadom, sőt, szükségesnek tartom az ízlésbeli sokféleséget. Az emberek ma egyre inkább lojálisak egymással, s a művészetnek az a feladata, hogy az emberek közötti viszonyt minél inkább humanizálja. Igaz, a nagypolitikában ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk, egyre élesebb ellentéteket látunk. Nemcsak a keresztény és a muzulmán világ közötti feszültségre gondolok, hanem az ortodox világ és a nyugati keresztények között is megjelenik ez.
Mindennek fényében hogyan fogalmazná meg művészi hitvallását, s hogyan illeszkedik ebbe a Mindszenty József bíborosról készített szoborkompozíciója?
– Keresem a harmóniát. Az anyagban, a formák ritmusában, a belső tartalomban. Az a vágyam, hogy műveim ne keltsenek negatív érzelmeket a szemlélőben, függetlenül attól, mely néphez és mely valláshoz tartozik, vagy éppen vallástalan. Ez vezetett a bíboros alakjának megformálásakor is. Bárki nézi is a szobrot, összhatásában fogja föl azt a bölcsességet, amely a bíboros mozdulatából, testtartásából sugárzik, s ennek segítségével gondolkodjon el a világ teljességéről. Ne állítsa szembe saját kultúráját, saját életfilozófiáját azzal, amit lát. Ez volt az alapgondolatom. Itt jegyzem meg, az orosz hivatalnokok és kritikusaim közül többen figyelmeztettek, nem szabadott volna elvállalnom Mindszenty József szobrának elkészítését.
Mivel indokolták ezt?
– Szerintük Mindszenty bíboros szovjetellenes egyén, nem kell foglalkoznom az alakjával; mondják ezt, miközben megszűnt a Szovjetunió, mert az emberek nem akartak már tovább abban a rendszerben élni, így mi is mindannyian szovjetellenesek vagyunk. Amikor diplomatákkal és hivatalnokokkal beszélek erről a témáról odahaza, sajnos még ma sem alakul ki köztünk értelmes párbeszéd. Kritikusaim a régi kategóriákban gondolkodnak.
Nem szégyellem bevallani, hogy a hadseregben teljesített szolgálatom után huszonöt évig én is a kommunista párt tagja voltam. Őszintén hittem abban a rendszerben. Azért mondom el ezt, mert nem szeretném a valóság kemény tényeit és ellentmondásait elkendőzni. Azt hiszem, az olvasók számára is érdekes, hogyan változik meg valakinek a gondolkodásmódja. Nem azért, mert más irányból fúj a szél, s ahhoz igazodik. Igen nehéz, sok küzdelemmel járó időszak volt ez életemben sok évvel ezelőtt.
Nálunk sajnos még ma is kísért a kettős mérce hamissága. Nemcsak Oroszországra jellemző ez a helyzet. Magánbeszélgetésekben sokkal őszintébbek az emberek, de amikor az államközi kapcsolatokról esik szó, bármilyen alacsony szintű hivatalnokkal találkozzam is, azonnal fölülről várja az utasítást, mit kell mondania. S amíg onnan nem szólnak, én se nyilatkozzam semmit.
A művész sorsa ez, akinek – Shakespeare szavaival szólva – meg kell küzdenie a „hivatalnok packázásaival”.
– Ezzel együtt az a vágyam, hogy az emberek gondolkodjanak el, a művész miért éppen így formálta az anyagot, miért nem másképpen. Mindszenty József bíboros szobrát is ennek szellemében készítettem el. Bárhogyan viszonyul is valaki Mindszenty bíboros életéhez és tevékenységéhez, azzal a szándékkal alkottam a szobrot, hogy érezze, ez a főpap a szeretet és az igazság világáért imádkozik.
Hogyan fogott hozzá ehhez a munkához, gondolom addig nem is hallott Mindszenty Józsefről?
– Hálás vagyok mesterségemnek, mert amikor egy új téma kerül elő, akkor egy új ablak nyílik ki a világra. Olyan ez, mint amikor a csiszolt drágakövet nézzük, minden felülete új fénytörést ad. Ilyen intuíciót jelentett számomra Mindszenty József személye. Magyarország történetéből is számos mozzanatot fölhasználtam a szobor elkészítéséhez. Nálunk a szovjet korszakban Horthy Miklós személyét negatívan ítélték meg, mint ahogyan az 1956-os magyar forradalmat is.
Magyarországi találkozásaim után sokkal árnyaltabban látom ezt. Számos olyan idős embert ismerek, akik Magyarországon harcoltak, vagy a KGB embereiként voltak jelen. Ők egészen másként ítélik meg az akkori eseményeket. A szobor elkészítésének patrónusa, Csizsik úr párhuzamot vont a szovjet korszakban üldözött, a keleti egyházban szentté avatott Tyihon pátriárka és Mindszenty bíboros között, s ez az összehasonlítás tetszett nekem.
Amikor Magyarországon tartózkodom, újra és újra felidéződik bennem az 1956-os forradalom és az orosz polgárháború párhuzama. Oroszországban semmi sem volt olyan borzalmas, mint a polgárháború. Az 1956-os forradalom pedig máig be nem hegedő seb a magyar nép testén, mint nálunk a polgárháború. Oroszországnak azonban még sok idő kell, hogy átértékelje ezeket az eseményeket. S ugyanígy nem tartunk még Mindszenty József szerepének reális megítélésénél sem.
Megjelenik-e a szakrális téma más munkáiban is?
– Az ősi orosz város, Murom polgármestere néhány évvel ezelőtt fölkért, készítsem el a tizenkettedik századi szent házaspár, Péter fejedelem és felesége szobrát. A család, az egység és a jóság jelképei ők.
Mostanában Cirill és Metód szoborkompozícióján dolgozom, ugyancsak Murom városa számára. S már újabb megbízatás vár rám: mintázzam meg az első orosz önkéntes vértanúk, Borisz és Gleb alakját.
Mint említettem, műveim gyakran háborús tematikával foglalkoznak, de sosem politikai, hanem emberi szempontból. Magyarországon idén februárban fölállítottunk egy emlékművet Tokodon, a „nagy háborúban” ott elhunyt soknemzetiségű hadifogolyra gondolva. Voltak köztük oroszok, románok, szerben, kazakok és mások. Az emlékművön Andrej Rubljov Szentháromság ikonjának középső angyalát készítettem el bronzból. Esztergomban pedig ősszel avatnak fel ugyancsak egy első világháborús emlékművet az én munkámmal, amelynek címe: A béke angyala. A békés Európa siratja az első világháború áldozatait.
Említette az orosz társadalomban a történelmi múlt megítélésével kapcsolatos eltérő álláspontokat. Milyen magatartást követhet a művész?
– Paradox időket élünk: az emberek egy része elfogadja a megváltozott történelmi látásmódot, sokan járnak már templomba – mint tudja, korábban az egész országot ateistává tették. A szovjethatalom idején sokkal több templomot romboltak le és sokkal több papot gyilkoltak meg, mint a hitleri korszakban. Ugyanakkor az emberek között akadnak, akik még ma is pozitívan említik Lenint és Dzserzsinszkijt.
Oroszország lelki irányvonala mégis változóban van. Egyre inkább felelevenednek a korábban elnyomott hagyományok, ugyanakkor sokan képtelenek logikus következtetéseket levonni a múlt eseményeiből.
Orosz kritikusaim bírálják a műveimet, negatív bélyeget sütnek rám, pacifistának könyvelnek el. Erre megkérdeztem egyiküket: vannak-e gyermekei, unokái? S mikor igennel válaszolt, így folytattam: azt akarja, hogy háborúban haljanak meg? Nem, azt nem akarja, válaszolta. Eszerint Ön is pacifista, zártam le a beszélgetést. Életem és művészetem alapgondolata: ne harcoljunk többé egymással, találjon végre hangot az ember az emberrel.
