Mennyire téves az az elgondolás, miszerint a hit átadása vallási vagy bibliai ismeret megtanítását jelenti! „Nem szabad azt gondolnunk, hogy a katekézisben el lehet hagyni a kérügmát egy olyan képzés javára, melyről föltételeznénk, hogy »szilárdabb«. Semmi sem szilárdabb, mélyebb, biztosabb, egységesebb és bölcsebb, mint ez a hirdetés. Az egész keresztény képzés mindenekelőtt a kérügma elmélyítése…” (EG 165).
Melyek ezen elmélyítésnek az útjai? Először is a müsztagógia, vagyis a misztériumokba, a szentségi életbe való bevezetés. Itt nem csupán szavak betanultatásáról, fogalmak átadásáról, de a hit életébe való belépés fázisairól, szimbólumairól, szertartásos jeleiről, cselekvéseiről is szó van, amelyek a megtérő, a katekumen útját végig kell hogy kísérjék (s amelyek a már megkereszteltek számára is mindannyiszor alkalmat adnak arra, hogy felélesszék hitük lelohadt lelkesedését). Ugyanígy fontos a szépség útja, vagyis az esztétikum, a jó és igaz szépség alkalmazása, amely egyetemes emberi nyelv. Itt a pápa felhív: „Bátornak kell lenni az új jelek, az új szimbólumok, az új test megtalálásában a Szó átadására; a szépség új formáit kell megtalálni (…), beleértve a szépség nem konvencionális formáit is, amelyek talán kevéssé jelentősek az evangéliumot hirdetők számára, de a többiek számára különösen vonzóvá váltak” (EG 167).
Külön ki kell emelni a hitbeli növekedési folyamat személyes kísérését. Ez azért fontos, mert a lelkivezetés és beszélgetés napjainkra sokszor válságba jutott, nem a lényeget szolgálja, hanem csupán arra alkalom, hogy az emberek (papi asszisztálással) önmagukkal foglalkozhassanak, a lelki életet valamiféle lelki tanácsadás szintjére züllesztve. „Már nem zarándokok, hanem bolyongók, akik mindig maguk körül forognak, és nem érkeznek el sehova. A kísérés kontraproduktív lenne, ha olyan terápiává válna, amely megerősíti a személyek magába zárkózását, s már nem lenne Krisztussal az Atya felé tartó zarándoklat” (EG 170). A kísérőnek is minden ízében a Szóra kell figyelnie, nem engedheti meg, hogy önfontossága ejtse rabul, vagy a „pszichés bolyongás Odüsszeusza” váljon belőle – így ő már nem Isten embere lenne, hanem csak egy ember, aki magával foglalkozva segíti a magukkal foglalkozókat. Azért kell a Szó, hogy kimentsen a szavak örvényéből.
