Programunk minden alkalommal ugyanaz, és mégis mindig más. Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébániáról jön át a lelkipásztor, és a szentírást, Jézus tanítását magyarázza a hajléktalanoknak. Régóta kapcsolatban áll velük, ért a nyelvükön, és ők is értik őt. A bibliás beszélgetés után – mert a szentírás-magyarázat mostanra párbeszédes formát öltött – mi, a segítő asszonyok megvendégeljük a jelenlévőket. A virslit nagyon szeretik. Egyik társunk, Kati pedig finom házi süteményt hoz ezekre az alkalmakra. Uzsonnát is csomagolunk nekik, hogy kicsivel tovább érezhessék a szeretetünket, az Egyház és Jézus szeretetét: „amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek”.
Ilyenkor mi is elbeszélgetünk velük, kérdezgetjük, meghallgatjuk őket. Az ismerős arcok között fel-felbukkan egy-egy új látogató is. Egy mosoly, egy simogatás a vállon gyógyír a sebesült szíveknek.
A hajléktalan embertársainkkal együtt töltött időben számunkra, önkéntes segítők számára azok az igazán boldogító pillanatok, amikor látjuk, érezzük, hogy az összegyűlteknek – ha csak rövid időre is – sikerül megfeledkezniük kiszolgáltatottságukról, sorsuk minden nyomorúságáról.
Felszabadultabbaknak tűnnek, amikor az atya szavaira figyelnek, aki mindig megtalálja az utat hozzájuk. Tudja, mi az, ami a legtöbbüknek megérinti a lelkét, ami elgondolkodtatja őket. Az igazi, együttérző, bátorító lelkipásztor szól hozzájuk, aki minden szavával igyekszik sebeket gyógyítani, s akiben nincs hamis részvét, és senkit sem akar felmenteni a saját felelőssége alól. Bibliamagyarázataiban mindig ott vannak a hallgatóságának sorsára utaló párhuzamok, s ezzel vigaszt és biztatást nyújt az élet által meggyötört embereknek.
Egy, a XIX. században élt svájci író szerint minél nagyobb a nyomorúság, annál hálásabb az ember minden segítségért, és aki segítséget nyújt, az a Jóisten követévé válik a szemében.
Íme, néhány kegyelmi pillanat szeretetszolgálatunk életéből: Tavaly egy gondoktól és betegségektől sújtott idősebb ember azzal a kéréssel fordult Bajzáth Ferenc atyához, hogy szeretne megkeresztelkedni. A több héten át tartó előkészület után mindnyájunk számára megrendítő és egyben felemelő volt tanújává válni egy ember megtérésének, annak, hogy a keresztség felvételével eljut Isten oltalmába, és részesévé válik a megváltás kegyelmének. A kereszteléshez letérdelt. Senki sem mondta neki, hogy így tegyen. Mindnyájan éreztük, hogy a szívéből jött ez a mozdulat.
Ugyancsak megható volt a karácsony, a Jézus születését ünneplő együttlét hajléktalanjainkkal. Meghallgatták a Szentírást és Ferenc atya gondolatait a karácsony igazi jelentéséről, majd a közös imádkozást követően együtt énekeltük el a Mennyből az angyalt. Ezek az élettől meggyötört, poklokat megjárt emberek énekelni kezdtek. Hamisan, egyetlen hang sem volt a helyén, olykor akadozott a szöveg is, mégis szívszorítóan gyönyörűen szólt ez a régi, szép karácsonyi ének…
Hasonlóan csodálatos élmények, kegyelmi idők a zarándoklataink is. Hajléktalan társaink ilyenkor nagyon boldogok. Sántán, mankóval, alig csoszogva, de eljönnek. Makkosmárián megrendítő volt az a hit és az a gyermeki bizalom, amellyel rábízták gondjaikat a Fogolykiváltó Szűzanyára. Ezek az emberek, akik sokféle rabságtól szenvednek, őszintén és forrón tudnak imádkozni. Ilyenkor mi, segítők szeretnénk egészen kicsik lenni. Voltak buszos zarándoklataink is, amelyek mindig csodálatos élményt jelentettek mindnyájunk számára. Hajléktalanjaink sokáig emlegetik egy-egy ilyen út emlékét. A gellérthegyi Sziklatemplom, Dobogókő, a váci Hétkápolna, Márianosztra, az óbudai Csúcs-hegyi kápolna, Szent Vér-kápolna: csak néhány hely azok közül, ahol együtt jártunk. Minden évben részt veszünk a Mária Út Egyesület által szervezett 1Úton zarándoklaton is.
Ezeken az alkalmakon elmaradhatatlan a közös ima, a szentmise és a közös étkezés. Valóban Krisztus közösségévé válunk, ahol embertől emberig ható szavak, gesztusok kötnek össze bennünket egymással és a mennyei Atyával. Ilyenkor kicsit elővételezzük az örök boldogságot. „Isten országa köztetek van” – és mi érezzük ezt.
B. F.
