Adventi liturgiáink egyszerűsége, az orgona nélküli ének vagy a virágdísz nélküli templom egy picit más, mint lelkünk nagyböjti lecsupaszítottsága. Ha a szent negyven nap valamiképpen az önként vállalt lemondást és a megváltó szenvedést állítja a figyelmünk középpontjába, úgy az adventi liturgikus üresség a várakozás, a befogadás, az örömteli reménység légkörét teremti meg a keresztény közösségben. Az egyik rendtársam, egy matematikus, a következőképpen fogalmazta meg ezt: ha a nagyböjt elé egy mínuszjelet teszek, akkor az advent elé egy pluszjelet tegyünk.
Amikor advent első vasárnapi szentmiséjén azt énekeltük: „Lelkem hozzád emelem, Uram”, akkor azt a hitünket, meggyőződésünket élesztgette a Szentlélek, hogy az adventi út során, majd annak a végén képesek vagyunk megérkezni Istenhez. De talán ez az út tanít meg bennünket arra is, hogy végső soron nem mi emeljük lelkünket Istenhez, hanem ő az, aki életünk ürességébe alászáll.
Advent a párbeszéd ideje. Nem a süketek párbeszéde. Isten hallgat, fülel szívünkkel dobbanó igaz vágyainkra, kéréseinkre. Ám ez csak úgy működik, ha mi is fülelünk, ha keressük Isten személyes üzenetét, hangját, figyelmeztetését. Kölcsönös meghallgatás, figyelem… A rorátékon csatlakozunk Mária várakozásához, amely az ő adventjét is jellemezte. Csöndes figyelem egy reményteli kérdéssel: ki fog megszületni?
Sok helyütt az adventi reggeleken sötétben kezdődik a liturgia: ennek nem pusztán hangulatteremtő ereje van, hanem a csendes befelé figyelést erősíti meg. Az adventi koszorú, rajta a négy gyertyával, a XIX. századból származó szokás, amely tulajdonképpen nem is liturgikus előírás, hanem inkább jó értelemben vett hívő folklór. Mint a hívő ember ébredő reményének kifejeződése, amely szépen beilleszthető a közös istentiszteletünkbe, és sajátos adventi színt kölcsönöz templomainknak.
