Etika, morál, erkölcs

Persze az érzékeny lelkű görögök is tudták, hogy az ethoszt meg lehet tartani félelemből, érdekből is, de el lehet jutni arra a szintre is, ahol az ember már magától jó. Ott is, akkor is, ahol/amikor nem látják, nem jutalmazzák, vagy éppen áldozatot követel az erkölcsös magatartás. Ezt a szintet nevezték „éthosznak”, amelyet magyarul jellemnek mondhatunk: a jellemes ember belátta a jót, s ahhoz szilárdan tartja magát. Csodaszép utazás és a belátás munkája eljutni odáig, hogy a jót önmagáért tegyem.


A latin morál a „mos” szóból ered, amely jobban hasonlít az ethoszra, azaz a törvény, a külső normák követését jelenti. Az él morálisan, aki a normákat, a törvényeket, a közrendet megtartja. A külső rend megtartásához sajnos gyakran alkalmaztak külső eszközöket: a „móresre tanítani” kifejezés annak a pálcának az emlékét őrzi, amelyre azt vésték: „móres – erkölcsök”. Nyilvánvalóan tudjuk, hogy a közrendet védő eszközöknek végső esetben keményeknek kell lenniük, de a nevelés alapvetően belülről szeretne hatni. Az erkölcsi nevelés módszere nem a külső normákhoz idomítás, hanem a gyermek belső belátása, lelkiismereti nevelése, értelmi meggyőzése. „A gyereket jobbra verni nem lehet, csak jobbra szeretni” – ajánlja Böjte Csaba. A magyar „erkölcs” szó eredete homályos. Jó lenne, ha az „erő, erőlködés” szavak rejtőznének benne, mert ez kifejezné: az erkölcsös élet nem laza életvitel, hanem munka, erőfeszítés. „Aki akárhogy él, akárhová jut el” – summázza Klaus Demmer. Aki olcsón él, annak csak olcsó boldogsága lesz. Aki szeretne igényesen boldog lenni, annak igényesen kell élnie – erőfeszítéssel, a jó belátásával, azaz erkölcsösen.