A teológiai szempontokat megelőzi egy gyakorlati jellegű nehézség: Van templom, ahol az áldoztatók „rajzolnak kis keresztet”, és van, ahol nem. A szülő nem tudja, melyik templomban mi a szokás, s ha nem mindig ugyanoda mennek misére, akkor kellemetlen helyzettel szembesülhetnek, amikor az áldoztató esetleg elutasítja e gesztust. A gyakorlat nem egységes, és ez törékeny helyzetet teremt.
A „kis kereszt rajzolása” nyilván áldás a gyermekre. Tudjuk, hogy az egész mise, az egész eucharisztikus ünneplés „minden áldás csúcsa és forrása”. A rítus során többször és kifejezetten is részesülünk áldásban, de főként a mise végén. Miért tehát e „ráadás” áldás, és miért csak a gyermekek részesülnek benne?
Az áldoztatás az Oltáriszentség kiosztása az áldozóknak. Az emberek tehát kimennek áldozni, vagyis azért, hogy magukhoz vegyék a szentséget, egy vagy két szín alatt, nyelvre vagy kézbe. Áldozni az megy, aki akar, aki vágyik rá és áldozhat is, mert erre felkészült, a kegyelem állapotában van, és nyilván volt elsőáldozó. Kimenjen-e „valamiért” az, aki nem áldozhat?
Itt érkeztünk el a „kis kereszt” legproblémásabb pontjához: a gyermek elsőáldozó koráig kis keresztet kap, utána pedig „ostyát” – ettől egy egyszerű behelyettesítés mehet végbe a tudatában (persze ez nem szükségszerű). Miért készítené fel őt a majdani áldozására a mostani kis kereszt? Sokkal megrendítőbb lenne és talán pasztorálisabb is, ha másként élhetné át a gyermek a különbséget: eddig nem mehettem ki, nem kaptam meg Jézust a legszentebb szentségben, eddig csak vártam és vágytam Rá, s most már mehetek Hozzá és Érte.
És mi a helyzet azokkal a felnőttekkel, akik különböző okokból nem áldozhatnak (csak most vagy általában nem)?
