„És otthonom lesz az Isten háza”

– Egyszer azt mondta: élete legfelemelőbb pillanatai közé tartozik, amikor egy-egy ismeretlen zenemű szépségeinek felfedezésével töltheti idejét. Mi az, ami leginkább megihleti, megérinti ilyenkor? Egész élete a zene jegyében telik: milyen „bonbonok” ajándékozhatják meg még ennyi évtized után is új élményekkel?


   
– A rutin és az új élmények megfelelő arányának megtalálását tartom a legfontosabbnak. A művészi munka halála, ha túlnyomórészt rutinná válik, de egyfolytában újat sem lehet adni, mert minden mű megemésztéséhez, feldolgozásához idő kell. Amíg bennem nem érett meg valami, addig az előadótársakat és a közönséget sem fogom tudni a szépségéről meggyőzni. A felfedezés, amire rákérdezett, nemegyszer újrafelfedezés. Ilyen ajándékot többet is kaptam az utóbbi időben. Tavaly új plébánosunk, Süllei László tiszteletére Halmos László harmincas évek végén írt Szent László-miséjének előadása mellett döntöttem – és meglepően sokat kaptam e gazdag, előremutató fantáziával megírt műtől. Tanárom, Nagy Olivér mondta annak idején: Halmosból, ha nem töri derékba a pályáját a háború, majd a kommunizmus, Palestrina méretű zeneszerző lehetett volna. Hasonló élményt jelentett számomra Dobos Kálmán 1980-ból való Missa simplexe is, melyet most a szerző nyolcvanadik születésnapja alkalmából adunk újra elő. Sokszínű harmóniavilága az egyszerű dallamokat is érdekessé varázsolja.

– 1996-ban így emlékezett a kezdetekre, 1966-ra, amikor a Mátyás-templom kántora és karnagya lett: „Zenei képzettségem megfelelő volt, de liturgiához, teológiához, egyházzenei gyakorlathoz semmit sem értettem.” Ahhoz, hogy óriási energiákat mozgósítva minden hátrányát ledolgozza, nagyon erős motivációra lehetett szüksége. Mi tette olyan eltökéltté, mi vonzotta ennyire erősen?
   
– Ezek sokszor nem tudatos dolgok. A gyermekkorom egészen biztosan meghatározó volt. A Fejér megyei Nagylókpusztán nevelkedtem. Elég nagy házunk volt, ezért édesapám az iskola államosítása után (korábban ott voltak a misék) három szobát át tudott adni az egyháznak plébánia és kápolna céljára. Egyben a plébános lakott, és az sekrestyeként szolgált, kettőt pedig összenyitottunk, ott voltak a misék. Mézes József atya „énekes plébános” volt: nagyon szépen tudott és szeretett is énekelni, a vasárnapi miséket mindig végigénekelte. Amikor Mosonmagyaróvárra kerültem, öt testvéremmel együtt tagjai lettünk a templomi énekkarnak. Már akkor megismertem-énekeltem Halmos, Kodály és Bárdos műveit. Aztán – akkor már zeneakadémista voltam – 1963 tavaszán négy társammal énekegyüttest alapítottunk: ez volt a Gesualdo kvintett. Főként XV–XVI. és XX. századi műveket adtunk elő. Az egyik első alkalommal tanszékvezetőnk megjegyezte: „1950 óta ezek az első egyházi művek, amelyek a Zeneakadémián elhangzanak.” Ezek az előzmények mind hozzájárultak az egyházi zene iránti vonzalmamhoz. De a legdöntőbb pillanat még hátra volt.
   
1966 nyarán kerültem a Mátyástemplomba. Ősszel Kodály tanár úr arra szemelt ki, hogy két éven át a kalifornai Stanford Egyetemen a módszerét oktassam. Ez óriási megtiszteltetés volt. Megköszöntem neki, hogy rám gondolt, de így folytattam: „Nyár óta a Mátyás-templom kántorkarnagya vagyok. Ha két év múlva visszatérek, újra egyházi zenével szeretnék foglalkozni.” „Ha így áll a dolog – válaszolta –, felejtse el az ajánlatomat. Számomra sokkal fontosabb, hogy ki a Mátyás-templom karnagya, mint hogy ki megy tanítani Amerikába.” Így aztán itthon maradtam, és szorgos tanulásba kezdtem.


   
Öt éven át a Hittudományi Akadémia hallgatója voltam. Tanárom, Csanád Béla révén bekapcsolódtam a hittankönyvek zenei anyagának összeállításába, Bárdos Lajos a Cecília Egyesület munkájába vont be, az Éneklő Egyház szerkesztésében pedig Dobszay László és Szendrei Janka munkatársa lettem. Új és új feladatokkal tiszteltek meg, és én igyekeztem mindegyiknek minél jobban megfelelni, ami csak folyamatos tanulás révén volt lehetséges. Beda Venerabilis szatirikus strófája is ösztönzött: ne csak Cantor legyek, hanem Musicus is, mert míg az előbbi csak énekel, az utóbbi tudja is, mit énekel, és miért azt énekli.
– Már jó ideje nagy divat is a turisták első számú célpontjának számító Mátyástemplomban fellépni, koncertet adni. Ami mások számára kizárólag ünnepi pillanatok helyszíne vagy idegenforgalmi látványosság, önnek a munkahelye, amelyhez negyvenöt évi szolgálat, küzdelmek, koncertek sokaságának emléke fűzi. Hogyan alakult-változott önben az idők során ennek a templomnak a képe, jelentése?
   
– A hatvanas évek végéig sem a hétköznapi, sem a vasárnapi látogatottság nem volt jelentős: ezt a hívekre és a turistákra egyaránt értem. Aztán, ahogy az ország egyre nyitottabbá vált, fokozatosan megváltozott a helyzet. Tóth János apát úr motorja volt a templom népszerűbbé tételének: létrehozta az egyházművészeti gyűjteményt, a szerény összegű belépők bevételéből pedig a zenei együttesnek is juttatott. A templom jó akusztikája miatt már az ötvenes-hatvanas évektől készültek itt hangversenyfelvételek, de az áttörés a hetvenes években következett be, amikor a Filharmónia elindította orgonahangverseny-sorozatát. Az én munkám szempontjából az jelentett új színt, vonatkoztatási pontot, hogy egyre több külföldi hallgatója lett a liturgia zenéjének is, nemcsak a koncerteknek. A hetvenes évek közepéről van ezzel kapcsolatban egy meghatározó emlékem. A nagyhét végén odajött hozzám egy holland házaspár. „Noha nem értettük a szertartások magyar szövegét – mondták –, biztosak vagyunk benne, hogy otthon nem tudtunk volna ennyi zenei-lelki gazdagságot begyűjteni.”
   
Karnagyként fontos mérföldkő volt számomra Kodály Missa brevisének 1971-es előadása. Kodály hitvesének kívánságára a mester halálának évfordulóján minden évben megemlékező szentmisét mondunk a templomban. Korábban a Missa brevis orgonakísérettel hangzott el. Tudtam, hogy létezik nagyzenekari változata is, és jeleztem Sárikának: szívesen előadnánk. Kodály műveinek angol kiadójától elkérte számunkra az anyagot. A Mátyás-templomnak azóta is exkluzív engedélye van, hogy műsorra tűzze. A zenekarnak fenntartásai voltak velem kapcsolatban: zenekari vezénylést nem tanultam, elődeim pedig – Várhelyi Antal, Bárdos Lajos és Kósa Sándor – nagyszerűek voltak e téren, így ez nem is számított egészen meglepőnek. A Missa brevis betanítása és sikeres előadása egy csapásra megszüntette köztünk a láthatatlan válaszfalat. 1980-ból is van egy efféle, meghatározó emlékem. Dohnányi Ernő Szegedi miséjét újítottuk fel a mű születésének ötvenedik évfordulójára. A zene idegen volt a kórus számára, nem érezték magukénak. Októberre kellett volna elkészülnünk, és júniusban még elég kétségbeejtő volt a helyzet. Akkor úgy döntöttem: még a nyári szünet előtt énekeljük-játsszuk el a már sokat gyakorolt állandó részeket. Leírhatatlan volt a hatás. Hirtelen mindenki megérezte, milyen csodálatos ez a zene, ez a hangzás, így a változó részek megtanulása már flottul ment, könnyedén elkészültünk októberre.

– Fontos lenne, hangsúlyozta egy 2004- es interjúban, hogy a zenei nevelés korszerűbbé tétele révén ne álljunk meg a XX. század első felének zenéjénél. Hogy nem csak most szorgalmazza a fejlődést, hogy a kísérletező-kedv már a kezdetekkor is jellemző volt önre, bizonyítja, hogy már 1968-ban beatmisét tanított be a Mátyás-templomban! Ez akkoriban meglehetősen merész vállalkozás volt, és nem csak zenei értelemben.
   
– Ez ügyben biztosan nem kell engem szentté avatni, mindjárt el is mondom, miért. Az ügynek Széll Vince volt a legfőbb előmozdítója, aki azóta is a templomi kórus tagja. Szilas Imre, a zeneszerző hozta a misét, Tóth János apát úr pedig gyorsan igent mondott a kérésére, hogy húsvétvasárnap előadhatják nálunk. Én viszont nagyon ellene voltam a dolognak. Nem értek hozzá, nem ide való, és képtelen ötlet az is, hogy éppen a húsvéti misén mutatkozzunk be ilyesmivel – füstölögtem. Apát úr csitítgatott, aztán nagyon határozottan azt mondta: „Szeretném, ha az előadás megvalósulna. Kezdd el a társasággal a munkát, és ha később is úgy ítéled meg, hogy vállalhatatlan, lefújjuk az egészet.” Már az első énekpróbán megjelent vagy tizenhat-tizennyolc fiatal – képzetlenek, de jó hangúak. Mondtam nekik, hogy kellene még néhány ember, mert négy szólamhoz kevesen vannak. Erre következő alkalommal már negyvenen jöttek! Rettentően lelkesek és szimpatikusak voltak. Érezni lehetett: minden áldozatra képesek lennének, hogy a kedvenc zenéjük megszólalhasson a templomban. Így aztán nekem is egyre inkább kedvem lett a dologhoz: láttam, hogy maximális igényességgel, magas színvonalon dolgozhatom velük együtt. Amikor pár hét múlva Szilas zenekara, a Gemini együttes is próbálni jött, és akkora hangzavart csapott, hogy a kórusból semmit sem lehetett hallani, vicces jelenetre került sor. A kórustagok az együttes „nevelésébe” kezdtek. „Templomban vagyunk! – mondogatták nekik méltatlankodva – Az énekes szöveget hallani, érteni kell” – és mindent elkövettek annak érdekében, hogy összecsiszolódjon a társaság.

– Mi a helyzet ma az egyházi zenével? Mit lehetne tenni, hogy a fiatalabbak, az új nemzedékek számára is vonzó legyen?
   
– A „beat” egysége azóta megszűnt, és sok válfaja kemény irányba mozdult el. Az erősítőket egyházi környezetben azóta nemigen alkalmazzák, a hagyományos, akusztikus hangszerek nyertek teret. Érdekes volt az egykori beatmisés kórus utóélete: Szilas Imre és a Gemini tagjai külföldre távoztak. Felmerült a kérdés: Hogyan tovább? Aztán meglepő módon Machaut, Dufay és a középkori zene, a XIV–XV. század beatre rímelő ritmikai sémái fogták meg a társaságot.
   
A fejlődés ügyében az együtteseknek, a huzamos időn át együtt dolgozó zenekaroknak, kórusoknak tulajdonítok jelentőséget. A színvonalas zenélésnek ugyanis ez az alapfeltétele. Ami pedig az egyháziasságot illeti: általában azt szoktam tanácsolni, hogy az új utakat kereső, kísérletező zenészek, társaságok – azért ma is akadnak ilynek – mindig maradjanak szerves kapcsolatban a liturgia szövegeivel.

Mi tette annyira hűségessé-állhatatossá, ami az egyházi zene szolgálatát és a Mátyás-templomot illeti? Mi adott hitet- erőt a nehezebb időszakokban?
   
– A hűség szerintem azt jelenti, hogy bármit csinál az ember, Istenbe kapaszkodva tegye. A feleségem gyakran mondogatja: tetszik neki, hogy én olyan jól meg tudom beszélni életem kényes helyzeteit Istennel. Ő is zenész, ezért a munkámmal kapcsolatos gondjaimat is megérti, és tud jó tanácsokat adni.
   
Szakmai „kísértések” többször is értek. Hívtak a debreceni Kodály-kórus és a Rádió énekkara vezetőjének is. De mindig az volt az első kérdésem: megoldható ez a Mátyástemplomi feladataim mellett? Mert ha nem — és egyik sem volt megoldható –, akkor szó sem lehet róla. „És otthonom lesz az Isten háza, mindörökké, szünet nélkül” — mindig ez a zsoltárrészlet szólal meg bennem ilyen helyzetekben.

– Hogyan alakítja egymást hite és muzsikus volta?
   
– Jól támogatja egymást a kettő. Ezzel kapcsolatban idén is volt egy „mellbevágó” élményem. A Gyöngyösi Napokat lezáró egyházzenei koncertre készültünk. Három éve, a Németországban élő magyar trombitaművész, Csiba József ösztönzésére fogtak össze az ottani kórusok, hogy a Mátyás-templom zenekarával közösen adják a záró hangversenyt. Amikor egyeztettünk az előadandó művekről, orgonaművész felesége és ő határozottan azt kérték, hogy Bach 174. (Erschallt ihr Lieder) kantátáját adjuk elő, amely még nem hangzott el Magyarországon. Nem ismertem ezt a művet, Bach Magnificatját ajánlottuk helyette, de ők ragaszkodtak a tervükhöz. Hála Istennek! Mert páratlanul gazdag zenei hitvallást ismertem meg: az egész mű a hívő lélek és az isteni Lélek párbeszéde, amely egy szentírási idézeten alapszik: „Aki szeret engem, megfogadja szavamat, Atyám is szeretni fogja, és hozzá költözünk.” Óriási erő árad számomra ezekből a szavakból, és Bach hangjegyei kimondhatatlan gazdagsággal közvetítik Jézus kijelentésének tartalmát.

– A muzsikus kissé olyan, mint az egyszeri varázslóinas: nem teljesen ura a szellemnek, amelyet a palackból kienged. A csoda megtörténik, és noha természetesen van hozzá némi köze, őt magát is meglepheti, hogy megtörténik. Fontos-e, hogy hívő ember legyen? Más lesz-e attól a zenéje?
   
– A zenészeink nagyobb része hívő, és jó, hogy így van. Mert mi nem csupán korrekt módon előadunk egy egyházi művet, hanem a liturgiában is részt veszünk. És a komolyságunk, emelkedettségünk hatni fog még arra is, aki csak az adott zenemű kedvéért ült be a templomba.
   
A hetvenes évek végén eljött hozzám egy brácsás, és elmondta: egykét évre szívesen bekapcsolódna a munkánkba, hogy alaposan megismerkedhessen az egyházi zenével — ám nem hívő ember, kizárólag szakmai érdeklődés vezeti. Végül nyolckilenc évig velünk maradt. A hetedik évben történt, hogy az esztergomi bazilika szentelési évfordulójára készülve előadtuk Liszt Esztergomi miséjét. Jól sikerült, ihletett előadás volt. Ez a brácsásunk utána, a toronyszobában odajött hozzám: „Valami olyat tapasztaltam meg ma, amit más szóval nem lehet kifejezni, mint hogy természetfeletti. Nem lettem most egyszeriben hívő, de a Liszt-mű hatására »tapasztalattá« vált számomra, hogy az érzékelhető dolgokon túli, transzcendens világ: valóság.”

Fotó: Fábián Attila