A találkozót a pannonhalmi főapátság és a Bencés Kiadó szervezte a perjel-szerző Nem vagyunk különbek című könyvében tárgyalt kérdésekhez kapcsolódóan.
Enzo Bianchi számára – mint mondta – az a legfontosabb, hogy XVI. Benedek pápa és a Szerzetesi Kongregáció egyaránt elismeri és központi helyen tudja a monasztikus szerzetesség példaszerű jellegét az egész szerzetesség számára. Teológiai megvilágításban a szerzetesi élet alapjaihoz kellene visszatérni, a cölibátus és a közösségi élet beszédes jel a világ számára.
A szerzetesi élet sokszínűségével kapcsolatban a következőkre figyelmeztetett: az első évezredben a szerzetesi lelkiség lényege Krisztus követése, semmi más. A későbbiekben azonban a társadalomban vagy az egyházban valamely szükségletre válaszként jelennek meg specifikus szerzetesközösségek. Minél nagyobb a szükség, annál robbanásszerűbb a közösség növekedése. Ugyanakkor az életet hozó vezérelv halált hozó alapelvvé is válik gyakran. Felhívta a figyelmet arra: van, amikor egy közösségnek el kell tudnia hordozni a halált, a megszűnést, a jövő érdekében. A monasztikus rendek – mivel nem valamely szolgálat köré jöttek létre – kisebb létszámban élnek, de talán kisebb mértékben is fenyegeti őket a teljes eltűnés veszélye. Hozzátette, vannak olyan alapvetően nem monasztikus rendek, amelyek az igehirdetés és a papság szolgálata által foglalnak el különleges helyet az egyházban.
Az alapvetően alacsony belépési létszám lehetséges okaként említette azt is, hogy a II. vatikáni zsinat óta a helyi egyházi közösségek nagyobb hangsúlyt kapnak, így a hivatások a helyi közösségek köré kristályosodnak. Ugyancsak jelentős szerepet foglalnak el a szolgálatban a megszentelt szüzek és a diakónusok.
A jelen változások része az is – emelte ki -, hogy a hetvenes évektől az individualizmus jogai társadalmi jogokká váltak, továbbá, hogy a vallás a politika főszereplője lett. Míg például Indiában és az Egyesült Államokban vagy a kommunizmus bukása után a volt szocialista országokban megindult egyfajta konfesszionalizmus, ez a pozitív esemény ahhoz is hozzájárult, hogy a partikularizmus kialakulhatott. Másrészt, a katolikusoknak el kell szenvedniük azt, hogy a nyugati társadalomban kisebbségi állapotba kerültek. Egy többségi helyzethez szokott egyházat a szekularizmus, a bevándorlás és a létszámcsökkenés sokkol, félelemben tart. Erre válaszként, védelmi reakcióként sok új egyházi mozgalomban a „megkeményedett katolicizmushoz” (például a jámborsági gyakorlatok biztonságához) való visszatéréssel találkozunk.
Arra a kérdésre, hogy manapság az egyházban jól értelmezzük-e az ökumenizmust, Enzo Bianchi így válaszolt: tanúja lehetett a legutóbbi, Isten Igéjéről tartott püspöki szinódusnak, ahol a többi egyház delegációinak érdektelenségét tapasztalta. „Gyakorlatilag minden felekezetben megerősödött az a vélemény, hogy a jelenlegi pillanat nem kedvez az ökumenizmusnak. Abban érdekeltek, hogy a saját útjukat járják. Mindenki azt mondja: majd amikor a Szentlélek akarja, amikor Isten megadja… Pillanatnyilag a politikai szempont erősebb a keresztény egység víziójánál, így például politikai kérdésként érdekes az is, hogy a kereszténység bekerüljön-e az Európai Alkotmányba vagy sem.” Hangsúlyozta: XVI. Benedek pápában él a vágy az ökumenizmusra, ezt tartja a legfontosabb feladatának.
