Erények útján

Az ötödik vasárnap liturgikus szövege – még az a kevés is, amely a jelenleg használatban lévő énekeskönyvünkben található – azt ígéri: győztesek lehetünk! Nagyobbak, mint eddig voltunk. Bizalommal tekinthetünk nagyböjtünk végére, mert Krisztus „a küzdőknek koszorút ajándékoz”. Felállhatunk a dobogó legmagasabb fokára! Persze, ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy „a szellemi tél megpróbáltatásait elszenvedvén, lelki virágzásunk idején teremjük a lélek megújulását és az erények gyümölcseit”. Ez, és nem más a naggyá válás útja! „Hogy böjtölvén irgalmasságot cselekedjünk, és (így) ad nekünk az Úr a földiek helyett mennyei kincset”.


Az evangéliumi szakasz (Mk 10,32b–45) a napnál világosabban elénk tárja, hogyan lehetünk nagyok. Jézus határozott és nagyon kemény eligazítást ad erre vonatkozóan apostolainak – és rajtuk keresztül mindannyiunknak. A két kedves tanítvány (Jakab és János) a saját módján szeretne nagy lenni. Azt kérik Jézustól, hogy a mennyei dicsőségben közvetlenül mellette, jobbján és balján foglalhassanak helyet, a legnagyobb megtiszteltetés jeleként. Ám Jézus gondolkodása egészen más. Meg is mondja az összehívott apostoloknak: „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43– 44). Íme, ez a naggyá válás igazi útja! Az emberek szolgálatában! Le kell kicsinyedni, egészen a szolgaság állapotáig, hogy valóban naggyá lehessünk – mint ahogyan az eddigi vasárnapokon is láthattuk. Miért csodálkoznánk ezen? Jézus önmagát állítja például eléjük és elénk: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Ezért bizalommal énekelhetjük a liturgiában: „Ki magad szegénnyé lettél (…) lelki erényekkel gazdagíts meg.”

Nagyok akarunk lenni? Győzni akarunk? Kövessük az evangélium és a liturgia tanítását: az erények gyakorlásában „serkenjünk föl hát, hogy készen találjon bennünket (Krisztus), hogy így elnyerhessük a hervadhatatlan koszorúkat”!