A bűn „titka”

 

Őket tanulmányozni nagyobb erőfeszítést kíván az olvasótól, mert nem recepteket kínálnak, és nem „előre megrágott” megoldásokat nyújtanak, hanem szellemi együttkeresésre hívnak. Ágoston olvasása is ezzel az örömmel ajándékoz meg. Itt van például az a kérdés, hogy miképpen felejtkezhet el a lélek önmaga lényegéről. A hippói püspök rácsodálkozik a tényre, hogy bár talán semmi sincs közelebb az emberi lélekhez, mint saját maga (egyedül Isten lehet közelebb hozzá, mint ő saját magához), mégis meg tud feledkezni önnön igazi mivoltáról. Ez nyilván azért lehetséges, mert az emberi léleknek nincs intuitív lényeglátása önmagáról. Ugyanakkor annak észlelése, hogy megtörtént az önelfeledés és az ennek nyomában járó keresésre indulás, majd a megtalálás, csak azért lehetséges, mert egészen mégsem veszíti el önmagát. Van valamiféle maradandó és emlékezetbe idézhető eredendő tapasztalata önmaga szellemi és teremtményi mivoltáról. Hogy ténylegesen miért következik be a lélek megfeledkezése önmagáról, azt Ágoston valóban és elsődlegesen a bűn hatásának tulajdonítja. Hangsúlyozza, hogy a bűn következtében a lélek önismerete torzul, tévedésbe esik önmaga igazi természete felől, elfeledkezik önmaga lényegéről. Vagy túl sokat gondol önmagáról, többnek véli önmagát, mint ami valójában, s önmaga erejéből akar Istenhez hasonlóvá válni, vagy éppen ellenkezőleg, nincs tisztában igazi méltóságával, szellemi természetével, s önmagáról úgy gondolkodik, mint valami anyagi, testi létezőről. E két véglet között ingadozik az ember, s tegyük hozzá, az emberi történelem is. Mindkét tévedés következménye a lélek lesüllyedése, önmaga átadása a külső, érzéki dolgoknak, beleveszése a javak megszerzésébe, a fogyasztásba, a külső tevékenységbe. Az önmagáról való megfeledkezés gyökerénél helytelen, rendezetlen szeretet, törekvés, vágy található. A hippói püspök arra szólít fel, hogy a lélek „gondolkozzék magáról, és saját természete szerint éljen, azaz kívánja, hogy a saját lényege irányítsa, vagyis legyen alávetve annak, ami fölötte van, és legyen fölötte annak, aminek eléje van helyezve”. Az önismeret mint önnön igazi természetének felfedezése annyit tesz, hogy a lélek felismeri és elismeri valódi helyét a létezésben, és belátja, hogy önmaga felett csak Isten van, s ő maga pedig felette áll a többi teremtménynek. Ágoston szerint az embernek Krisztussal kell találkoznia, a Megváltó alázatával.


A bűn is misztérium, többféle módon szemlélik. A hittudósok általában kétféle módon: vannak, akik jobbára formálisan, úgy, mint az emberi kívánságok elé tilalmat állító törvény megsértését – ez jellemzi a korábbi szemléletet –, és vannak, akik szerint a bűn a teremtmény tagadása a Teremtővel szemben. Aszerint, hogy a bűnnek melyik jellegét hangsúlyozzák, vannak a moralizmus képviselői, ők a vallást elsősorban szabályok, tilalmak jogi rendszerévé teszik, és vannak a misztikusokéval rokon, egzisztenciális felfogás hívei. Ők mindenekelőtt a lélek kegyelemnek való megnyílását látják a vallásos életben. Az egyház történetében megfigyelhető, hogy minél szűkkeblűbb, merevebb egy kor kereszténysége, annál formálisabb a bűnre vonatkozó felfogása, és annál regulatívabb az erkölcsteológiája. Ezt leplezte le a francia Léon Bloy 1902-ben megjelent könyve, A közhelyek egzegézise…

– Természetesen a bűnt lehet úgy is tekinteni, mint Isten tiltó törvényének áthágását, parancsának tudatos megszegését, mint engedetlenséget Isten iránt. Ez a megközelítés azonban önmagában még elégtelen a bűn „titkának” megértéséhez, s könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a bűn külsődleges valami, ami valójában nem érinti magát az embert. Ezzel szemben, tapasztalatainkkal összhangban, a Szentírás nem győzi hangsúlyozni a bűn sokszorosan romboló, elidegenítő és elembertelenítő hatását magában a személyben, az Istennel való viszonyban, a személyes kapcsolatrendszerben, a társadalomban és a teremtett világban. Szükséges tehát a bűn gyökereinek feltárása, s annak megmutatása, hogy a bűn milyen húsbavágóan érinti és torzítja az embert, s mindazt, ami csak a keze ügyébe kerül. Az engedetlenség eredeténél az embernek az az igénye áll, hogy tetteinek önmaga legyen a végső mércéje, s ily módon önmagát Isten helyébe tegye. Az ember ahelyett, hogy Istent mindenekfelett, önmagát és embertársát pedig Istenért szeretné, önmagát kezdi el mindenekfelett szeretni, s ebből a torz, hamis önszeretetből jut el Isten és a másik ember megvetéséig. Ágoston szerint életünk súlypontja mindig valamiféle szeretet, helyes vagy torz szeretet. A bűn végső soron nem más, mint az Isten iránti szeretet visszás átfordítása saját magunk iránti önző szeretetté, az ember beleveszése önmagába, önmaga fogságában és bűvkörében maradása. Egyedül a Krisztus alázatos szolgai alakjában megjelent isteni szeretettel való találkozás képes az embert megszabadítani helytelen önszeretetének és gőgjének rabságából.

A bűn mint engedetlenség lényege a lelkiismeret felől is megfogalmazható. Ebben a látószögben úgy jelenik meg, mint a helyes lelkiismerettel szembeni rossz cselekedet. „Az ember lelkiismerete mélyén olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót, és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében: »ezt tedd, amazt kerüld! «, Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben áll az ember méltósága, és szerinte ítéltetik meg.” A lelkiismeret felszólításában Isten szava visszhangzik. Ha az ember a jóra indító és a rossz elkerülésére szólító belső és feltétlen parancsnak nem engedelmeskedik, akkor e törvényt szívébe író Istennek nem engedelmeskedik.

André Gide, a gyötrődő XX. századi író a pillanat boldogságát kereste, a morál nélküli életszemléletet. És még hányan keresik így…

– Az emberi szabadság teológiai elemzéséből kiindulva a bűn lényege úgy is megfogalmazható, mint visszaélés a szabadsággal, és a szabadság függetlenítése Istentől. A teremtő Isten által nekünk ajándékozott istengyermeki szabadság olyan önbirtoklás és önmeghatározás, mely eredetét, beteljesedését és feladatát tekintve önmagán túlmutat, elsődlegesen az abszolút szabadság és létteljesség, vagyis Isten felé, ezzel összefüggésben pedig a többi véges szabadság felé. Ebből a látószögből a bűn úgy jelentkezik, mint a szabadság redukciója az önbirtokló, önmeghatározó- választó szabadságra, illetve e mozzanat abszolút autonómiává erőltetése. A bűn lényege abban áll, hogy az ember tagadja szabadságának önmagán túli eredetét és beteljesedését, illetve nem ismeri el mások szabadságát, s így az önbirtoklás, ön- és világmeghatározás abszolút hatalmát igényli magának. A szabadság gyakorlásának bűnös módja valósul meg akkor is, ha valaki tartózkodni akar a végérvényes önmeghatározástól, attól, hogy véglegesen elkötelezze magát az erkölcsi jó mellett szeretetben, másokért élve. A soha el nem köteleződés, az életre szóló döntéstől való tartózkodás és a döntések állandó lebegtetésének magatartása azt nyilvánítja ki, hogy az ilyen ember önmagát, saját szabadságát tekinti abszolút valóságnak, melynek mindent alárendel. Mindkét esetben végső soron a szabadság fiúi-istengyermeki gyakorlásának elutasításáról van szó.

Az emberi személy értékét, hivatását egy francia gondolkodó, Emmanuel Mounier Krisztus személyében alapozza meg. Forrása az „abszolút Szeretet”, amelynek nem felel meg semmiféle ideológia, politikai világnézet. Boldog II. János Pál is ezt hirdette. Mounier teremtő személyről beszél, aki kilép önmagából, s a másik ember és az Abszolútum felé fordul.

– Akár a helytelen önszeretet, akár a helyes lelkiismeret elleni döntés vagy a szabadsággal való visszaélés felől közelítjük meg a bűnt, mindannyiszor az engedetlenség mélyén gyökerező gőghöz jutunk, mely a teremtő Istentől való elfordulást, és az önmagunkhoz, s ezzel együtt a teremtett javakhoz való rendezetlen, visszás és mértékét vesztett odafordulást jelenti. A gőgös magatartás voltaképpen abból fakad, hogy az ember elbukja a létezésével együtt adott próbát. Az ember ugyanis lényege szerint próbára tett létező, mert egyszerre tapasztalja magát létének minden síkján radikálisan végesnek és ugyanakkor a végtelenre utaltnak. Véges, amennyiben megismerése mindig lehatárolt horizonton megy végbe, történetileg függő és sohasem kimerítő; akarata konkrét, ugyancsak véges létezőkre irányul; szeretete és szeretetben való elfogadottsága mindig a bűntől veszélyeztetett; testi létében a természet részeként ki van téve külső erőknek, melyek szenvedést és halált hoznak számára; szabadsága korlátozott, nem áll hatalmában eldönteni, hogy szabad, tudatos és véges létezőként óhajt-e élni. Ugyanakkor az ember a végtelenre és a feltétlenre utalt lény. Megismerésében, akarásában, szeretetében és szabadságával mindig túllendül minden elérten, vágyik a teljességre, és megsejti a feltétlent. Tud a természet vak erőinek kiszolgáltatott létéről, képes szabadon viszonyulni ehhez az adottsághoz, így tudatával és szabadságával valamiképpen máris meghaladja azt, ami korlátozza. Tud határairól, tehát nem mindenestül lehatárolt. Létezésének kettőssége próbára teszi. Ebben a próbára tett helyzetben születik meg az életének értelmére adott válasza, az az alapvető döntés, mely forrása és hordozója lesz konkrét döntéseinek és cselekvésének.

Az emberi nyugtalanságnak számos jelensége van, amelynek egyike a kétségbeesés. Nem függ ez össze korunk gőgjével, amely annyi feszültséget okoz?

– Valahányszor az ember úgy válaszol a próbatételre, hogy megcsonkítja önnön emberségét, mert vagy végességét zárójelbe téve önmagát kezdi isteníteni (titanizmusok, totalitarista rendszerek), vagy végtelenre utaltságáról tudomást nem véve saját végességébe menekül, gőgös magatartásból fakadó döntést hoz. Hasonló a helyzet akkor is, ha véges, ám ugyanakkor végtelenre utalt létezését abszurdnak tekinti, és kétségbeesik. Ezek mögött az életstratégiák mögött mindannyiszor az a gőgös meggyőződés rejtőzik, hogy ha az emberi élet két pólusa közötti feszültséget maga az ember nem képes feloldani, akkor senki, még Isten sem képes rá, még ő sem tudja beteljesíteni az emberi életet. Ki kell tehát iktatni valamelyik pólust, vagy abszurdnak kell nyilvánítani a feszültséget. Ha az ember gőgjében így foglal állást, akkor nem állja ki a teremtett létével adott próbát, bűnt követ el, és elbukik. A próba kiállása, a helyes életstratégia, mely erkölcsileg jó döntések és cselekvésmód forrása, a hála és a remény alapdöntéséből születik meg, a véges és végtelenre utalt létezés ajándékáért mondott köszönetből, és abból a reményből, hogy az Ajándékozó fogja beteljesíteni a végesség és végtelenség pólusai között feszülő emberi életet.