Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Személyes hangú homíliájában a főpásztor elmondta: általános emberi tapasztalás annak az érzése, hogy aki eltávozott közülük, az valahol még itt van közel, „itt ül mellettem”, hiányzik, üres a helye. Majd felidézte: „Amikor édesanyám meghalt, nemegyszer, amikor vezettem a Ladámat, még szinte ott ült mellettem, a másik ülésen. Ezt heteken keresztül éreztem, és úgy tűnt, kommunikálunk, még mondanivalója van a számomra. Imádkoztam érte, próbáltam beszélgetni vele. Körülbelül egy hónapig tartott ez az érzés.”
Ma szétszórt, zajos világban élünk. Sokszor az alapvető emberi tapasztalatokra nem tudunk ráfigyelni. Nincs elég csönd, nincs elég érzékenység ahhoz, hogy észrevegyük ezeket. Pedig ősi emberi tapasztalatok. Az évente visszatérő ünnepnek is megvan a maga tapasztalata. Azonkívül, hogy a nap járásának ritmusát tartja az év, mintha az elhunytak a mi megemlékezésünkkel, a mi gondolatainkkal is törődnének. Mintha ők is örülnének annak, amikor imádkozunk értük vagy emlékezünk rájuk – hangsúlyozta a bíboros.
„A mai evangéliumi részlet az Oltáriszentségről beszél. Paskai bíboros atya az Oltáriszentségnek különösen is nagy tisztelője volt. Utolsó éveiben – mindenki emlékszik, aki figyelte itt az ő esztergomi életét – följárt a bazilikába, a Szent István-kápolnába adorálni, imádkozni az Oltáriszentség előtt. Azt talán kevesebben tudják, hogy annak idején, tanár korában ő volt a budapesti központi szeminárium egyik megbízott gyóntatója. Tehát aki akarta, választhatta, hogy hozzá megy gyónni. Én hozzá jártam egy időben, és mindig azt adta elégtételül, hogy egy néhány perces adorációt végezzek az Oltáriszentség előtt. Először nem értettem, hogy miért ezt kéri. De később lassan kialakult bennem, hogy nem elég az Oltáriszentség elé odatérdelni. Beszélgetni kell a köztünk lévő Krisztussal. Tehát igenis meg kell fogalmazni a magunk emberi, gyarló nyelvén a gondjainkat, az örömeinket, a kérdéseinket hozzá. És akkor, talán egy eszünkbe jutó szentírási idézet formájában, talán egy eseményen keresztül, ami aznap történni fog velünk, de válaszolni fog. És ezek a válaszok megerősítenek minket, ezekből a válaszokból tudjuk, hogy hogyan kapcsoljuk be az életünket Isten akaratába. Tehát nagyon fontos volt megtanulnom tőle az adoráció szokását” – emelte ki a főpásztor.
„De hagyott még valamit Paskai bíboros úr az eucharisztikus tisztelettel kapcsolatban az egész egyházmegyére. Mikor átvettem tőle az egész egyházmegye vezetését, egy személyes beszélgetésben azt mondta, két kérése van, ha lehet, ezt a kettőt folytassam: az egyik az elsőszombati rózsafüzér volt. Ez ősrégi dolog, engesztelő imádság, már Mindszenty József bíboros úr elkezdte; az egyházmegye nevében imádkozunk a Szűzanyához nemzetünkért, az ifjúságért, a családokért. A másik az adoráció a kitett Oltáriszentség előtt minden hónap első csütörtökén a papi és a szerzetesi hivatásokért. Tehát ez volt számára a legfontosabb, amire gondja volt, hogy folytatása legyen, hogy ne fejeződjön be azzal, hogy ő leteszi a hivatalát. És azóta is igyekszünk ezt folytatni. Mert tudjuk azt, hogy az Oltáriszentség kívánja a papságot, hogy a papság szentsége és az Eucharisztia szorosan összetartozik; hogy élteti és újjászüli, erősíti az Egyházat. Az Eucharisztia az élet kenyere: olvastuk az evangéliumban, hogy aki eszi és issza az Úr testét és vérét, annak örök élete van. Ezt az örök életet és örök boldogságot kérjük Paskai László bíboros atya számára is” – zárta homíliáját Erdő Péter.
A bíboros, prímás a liturgia végén mécsest helyezett el Paskai László sírja előtt, majd lerótta tiszteletét Mindszenty József sírjánál is.
