Erdély, a magasban

A felnőtt-társadalmat, akár tudatában van, akár nem, mindennap felelősség terheli azért, amilyen mintát a felnövekvő nemzedéknek ad, magán- és közéletében egyaránt. Javunkra válik, ha minél előbb felismerjük: az ifjúság akkor is átlát rajtunk, ha a családban vagy a munkahelyen, a katedránál vagy a szószéken görcsösen ragaszkodunk az önmagunkról alkotott ideális képhez, amely szerint mi sohasem vétkeztünk; mindenben, ami velünk történt több mint egy évezred során itt, a Kárpát-medencében, teljesen ártatlanok vagyunk. Mintegy harminc esztendeje olvasom újra meg újra a Magunk revíziója kijózanító sorait: „A tények megkövetelik, hogy a romantikus, szentimentális, kritikátlan és naiv nemzet- és történelemszemléletet bátran és következetesen változtassuk át kritikai szemléletté. Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának (…) voltak a kicsi nemzeteken kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is, mégis az a helyes (…), hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét.” Az általa elmarasztalt „naiv” történelemtudat csupán annak az önsajnálatnak a továbbadására alkalmas, amit ha magunkévá tettünk és unokáinkba is beleoltunk, tartósan eltereli a figyelmet a valós helyzetről, önmagunkkal szembeni felelősségünkről. Nekünk, a háború utáni nemzedéknek is suttogva adták tovább a nagyszülők Tompa Mihály versének nevezetes sorait: „Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy volt! az is elveszett! // Repülj, repülj! és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” (A gólyához). Milyen lefegyverző is lehet egyesek számára a másfél évszázados honfibú, ha még mindig ez a hangoltság öblösíti egyes mai vezető politikusaink szónoklatait! Pedig mennyivel keresztényibb és ugyanakkor józanabb volt Dsida Jenő hangneme, aki utolsó nagy verskompozíciójában, a Tükör előttben mintha Makkai szellemét idézte volna meg: „Mondják, apáink bűne, ami történt. / Mindegy. Mienk a végzet és a sors. / Ők még a múltba révednek tükörként, / mi már a sodró víz tükrén, a gyors / jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: / Tűrni – a bölcsek ételén a bors, / okulni – szükség, megbocsátni – jóság, / dolgozni – ez a legnagyobb valóság”. Mert, ne feledjük, halála előtt Dsida Jenő az Erdélyi Fiatalok szellemét teszi magáévá, azokét a harminc év körüli értelmiségiekét, akiktől távol állt, hogy fatális véletlennek lássák mindazt, ami a múltban vagy a jelenben a magyarsággal történik. Az „oldott kéve” naivitásával szemben lehet, hogy ugyancsak naivitás szembeszegezni az ő erkölcsi imperatívuszát: „Gőzhengerektől lesz erős az út, / ha megkötözték, nem hull szét a kéve” – de mégis építőbb ez a költői fordulat, a Tompa-versre cáfoló replika. Építőbb, mert „megkötözni” valamit, ami valójában egy egész emberi közösség, csupán csak belülről, önkéntesen lehet: szolidaritásból, összefogással. „Haza, a magasban” – ezen a címen írta Illyés Gyula a legnehezebb időkben is erőt, kitartást sugárzó költeményét. Erdély, a magasban – őt parafrazálva –: mindazok a múlt-, jelen- és jövőbeli értékeink, melyekért nem szégyen elérzékenyülni! „Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál” – írta a költő. Talán nem bűn, ha sorait most önmagunkra alkalmazom: „Csak nézelődöm, járok, élek, / fegyvert szereztem, bűv-igéket. // Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / (…) // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, /mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Erdélyországgá összeálltak…”