Megvásárolhatatlan harmónia

Belépünk a házba. Valami hiányérzetem van. Nincs számítógép. Sőt, tévé sincs. Meg is kérdezem a tulajt, hogy milyen meggondolásból tartja őket távol az otthonától. Arra számítok, hogy „elvei” lehetnek. Kádár Jánosnak azért nem volt tévéje, mert úgymond nem akarta magát nézegetni. Balczó Andrásnak meg azért nincs, mert nem szeretné, ha a gyerekei a „gagyiáradatból” csemegéznének. De itt más a helyzet. Pap Éva mosolyogva válaszol: „Nincs áram.” Valamikor a negyvenes évek végén be akarták hozni a völgybe a vezetéket – már a villanyoszlopok helyét is kijelölték –, aztán mégsem lett belőle semmi. Berekalján nincs sem áram, sem gáz, sem víz- és szennyvízvezeték, nem is beszélve a kábeltévéről meg az internetről. Igaz, hogy ember sincs. Csak az ötvenegy éves Pap Éva lakik itt kilencvenegy éves édesanyjával. A háború után még tizenkilenc lakóház állt a Tolna megyei Cikótól három kilométerre lévő csöppnyi településen. Akkor nyolcvan német ajkú személyt telepítettek ki. Most két ház van: az egyiket üdülőnek használják, a másikban él a két nő. Telente megesik, hogy hónapokig senkivel sem találkoznak, csak a rókák nyomait látják időnként a hóban. A Berekaljára vezető földút egyébként más évszakokban is járhatatlan, ha sok eső esik. Éva hátizsákkal, gyalogszerrel jár vásárolni. A gázpalackcseréhez fuvarost fogad. Cikón is, Bonyhádon is jól ismerik. Minden alkalommal átlépi a megyehatárt, ugyanis a házuk attól száz-százötven méterre, már Baranyában van. Közigazgatásilag Mecseknádasdhoz tartoznak, de oda, hegyen-völgyön át nem egyszerű eljutni Berekaljáról. Éva lelkes környezetvédő és autodidakta botanikus. Harminc éve takarítja a cikói ótemplom környékét. Tavasszal negyven zsák szemetet vitetett el. Azt mondja: az illegális szemétlerakásban csupán annyi változás történt az elmúlt években, hogy már nem lovas kocsival hordják ki az ócska nyúlketrecet, lyukas bilit és szakadt ágymatracot, hanem autóból, elegánsan, a letekert ablakon át dobják ki a lomokat. Egy alkalommal a világirodalom remekei hevertek az ótemplom mellett tizennégy zsákban. A kirándulók is szemetelnek, és a szerelmi légyottra ideérkezők is. A nyolcszáz éves templomrom sokakat vonz, főleg mióta kimutatták, hogy földsugárzás is érzékelhető a környékén. De nemcsak jó szándékú, imádkozni, gyertyát gyújtani akaró emberek érkeznek az épülethez, hanem olyanok is, akik ki akarják rángatni a vasrácsot, a faanyagot próbálják megszerezni, vagy merő kedvtelésből célba lövöldöznek a szentképekre légpuskával. Évtizedekkel ezelőtt, amikor még rendszeresen látogatták a hívek a templomot, és csodás gyógyulások is történtek itt, a járóképessé vált betegek a falakra akasztgatták mankóikat. Aztán jött egy „jópofa” kirándulócsapat, és azokból raktak tüzet a szalonnasütéshez… A templomromot Éva szerint sem az örökségvédelmi hivatal, sem az önkormányzat nem tartja kellő becsben. Sem egy védettséget jelző táblát, sem egy tájékoztató feliratot nem helyeztek el itt. Egy ember pedig nem sokat tehet az állagmegóvás érdekében. Ő tisztán tartja a környéket – noha senki sem kérte meg rá, és nem kap érte ellenszolgáltatást –, és publikációkkal segíti a hagyományőrzést. A templomnál korábban augusztus 15-én Nagyboldogasszony- napi búcsúk voltak, és ő összeírta, milyen gyógynövényekből áll a Máriának ilyenkor vitt gyógyfűcsokor (Werzpischl). Mielőtt még feledésbe megy. Megírta Berekalja történetét is. Valamikor a bonyhádi művelődési házban, aztán a kórházban dolgozott, de már régen eljött. Saját jövedelme azóta nincs. Édesanyja után kap huszonnégyezer forint ápolási díjat, s ehhez jön még az idős asszony hatvankilencezer forintos nyugdíja. Jó barátságban élnek Istennel az isten háta mögött. Szeparáltan. Most, hogy ilyen sok eső esett, mentőautó sem tudna eljutni hozzájuk a felázott földúton, ha bajuk történne. Legföljebb egy helikopter. Amikor Éva favágás közben egyszer belenyisszantott az Achilles-inába, fél lábon ugrált ki a műútig, és stoppal ment be a bonyhádi kórházba. Sok a hátránya annak, ha valaki a civilizáción kívül él. Ám előnyei is vannak. Például az, hogy nincs rezsi. Kút az udvaron, fűtőanyag – hatvan mázsa fa – a kamrában. Temető nincs Berekalján, és már nem is lesz. A még itt élők máshol szándékoznak nyughelyet venni. Volt viszont egy harang, ami a bonyhádi gimnázium udvarára került, és lélekharangként funkcionál: pedagógusnapokon húzzák meg az elhunyt tanárok emlékére. Kóstolgatja az idő Berekalját. Már csak egy ház lakott, benne a cikói romtemplom önkéntes őre és kilencvenegy éves édesanyja, Vera néni. Belépünk a házba. Valami hiányérzetem van. Nemcsak azért, mert nincs számítógép, tévé, mikró és intelligens mosógép. Nekem az a legfurcsább, hogy nincs csillár. Napelemről megy az olvasólámpa és a mobiltelefon-töltő. És egy akkumulátoros rádiómagnó a legkomolyabb technikai eszköz. Aki ezt szokta meg, abban a városi lét ébresztene iszonyú hiányérzetet. Mert ott életkönnyítő kellékek, kütyük vannak doszt, de hiányzik a nagy egész: a táj. A természettel való együttlélegzés. A flasztermentes látkép. A megvásárolhatatlan harmónia. Vera néni mondja: „Észre kell venni, hogy az ember meg van tisztelve a természettől. Születésnapomra pont kilencvenegy szál virág nyílt ki a kertben.”