„Engedjenek minket dolgozni…”

Az ország legnagyobb egyházi tulajdonú egészségügyi intézménye második megnyitásának tizedik évfordulóját ünnepelte. A virággal körülvett emelvény fölött Istenes Szent János, az irgalmas rend alapítójának képe függött, mögötte szürke drapéria zárta a teret, kivéve ahol felhajtották, hogy az ott fészkelő rigót el ne vágják fiókáitól… „Az élet hírnöke” – mutatott a repkedő madárra Kozma Imre atya, a betegápoló irgalmas rend magyarországi vezetője. „Isten mindig az élet oldalán áll.” Az intézmény, amelyet ötven év után, 2000-ben végre visszakapott a rend, a szülészetet leszámítva teljes kórházi szolgáltatást nyújt. Amelyik területnek nincsen osztálya, annak orvosai járóbetegeket fogadnak. Az elmúlt évtizedben több mint hárommillió orvos-beteg találkozás történt, és százhuszonnégyezer fekvőbeteget láttak el. A kórház holisztikus szemléletet képvisel, ezért roppant népszerű, az ország minden részéből felkeresik. Mert miközben a magyar egészségügy taposómalmában a betegek sokszor úgy érzik, nem tisztelik eléggé, sőt nemegyszer emberi méltóságukban is megsértik őket, itt a rendalapító szándéka szerint az orvosnak minden betegben Krisztust kell látnia. Ebből következik, hogy az irgalmasok minden rászorulót szívesen fogadnak, szolgálnak társadalmi, felekezeti határok nélkül: itt napról napra élik az ökumenét. És hogy a betegeknek mindig legyen kihez fordulniuk gondjaikkal, aggodalmaikkal, lelkigondozó szolgálat is működik az intézményben. 2007-től az egyházi kórházak látványosan kiszorultak a támogatottsági körből. A törvény szerint járó juttatásokat sem kapták meg, pedig együtt lobbiztak azért, ami járt volna. A szocialista kormányzat, trükkös módon az ágyak összlétszámán belül az ellátási kategóriákon is változtatott: megnövelte a rehabilitációs és a krónikus ágyak számát, amelyekre a finanszírozásnak csak a töredéke járt.A kezdeti évek az eufória jegyében teltek. Óriási jelentőségű változás volt, hogy az irgalmasok – az első hazai kórházak és patikák alapítói, az „egy ágyban egy beteg” gyakorlatának bevezetői – ismét helyet kaptak a gyógyításban. Bár az egykori szabálynak, hogy tíz betegre egy szerzetes jusson, nem lehetett többé megfelelni, a kórház ellátási korlát nélkül, magas szakmai színvonalon kezdte meg munkáját. Intenzív terápiás osztály, kardiológia indult, és hamar az ország élvonalába került, az irgalmas hagyományhoz visszanyúló mozgásszervi osztályok pedig eleve kiemelkedőek voltak. Sajnos az elmúlt két-három év már szomorú időszak – Kozma atya szavával: „zsákban járás”. A kórháznak napi gondjai vannak: tű-, fecskendő- és kesztyűhiánnyal küzd, aktív ágyainak negyven százaléka elveszett. A rend négymilliárdos anyagi áldozata épp csak a fennmaradáshoz volt elég. -Segíts magadon, az Isten is megsegít alapon próbáltuk finanszírozni működésünket, de nem hittem, hogy ilyen nehéz dolgunk lesz – mondja Lakatos Tamás, a kórház orvosigazgatója, az ortopédia vezetője. – Először jött a teljesítményvolumen-korlát, majd büszkén kihirdették, hogy megszüntették. Helyette bevezették az előre meghatározott finanszírozást, ami ugyanazt jelenti, illetve még rosszabb. Az is bizarr volt, hogy ha a meghatározott számú ellátás felett végeztünk műtétet, minden beavatkozással arányosan kevesebb pénzt kaptunk érte, de legalább kaptunk valamit. Az új rendszerrel még ez a kis támogatás is megszűnt. A nővéreinktől már nem vonhattunk el, így is szégyen a fizetésük, holott hihetetlenül lelkiismeretesek. Ha pedig elküldünk orvosokat, egy nagyszerű gárdát zilálunk szét. Körbejártuk a munkatársakat, és ők vállalták, hogy rövidebb munkaidőben, kevesebb pénzért maradnak. Akkor, amikor a magyar orvosok derékhada külföldre megy. Jobb időkre várunk. Az irgalmaskórházban 2008 előtt három hónapon belül minden jelentkezőt megoperáltak. Az ortopédián például évi ezernyolcszáz-kétezer műtétet végeztek, míg ma ezer alatti a műtétszám. Az akutra még jut pénz, de az úgynevezett elektívre (választottra) már nem. (Szép kis eufemizmus. Mintha az ember szívesen választana mondjuk sérvműtétet.)  – Orvosként skizofrén dolog ez. Majdnem feldolgozhatatlan. De amikor bejön egy harmincas hölgy tolókocsiban (otthon csecsemő várja), és három hónap múlva az új csípőprotézisével járásképes: az öröm. Az ünnep pedig csakugyan ünnep, mert büszkék lehetünk az elmúlt tíz évünkre. „Csak engedjenek minket dolgozni!… – zárta beszédét Kozma atya. Ugye nem kér sokat?„A múlt gyertyalángjánál a jövő feladatai is jobban látszanak” – hangsúlyozta már Hild-udvari beszédében a visszatekintés fontosságát az orvosigazgató. A szentmisét követően hat előadó különböző nézőpontokból tekintett vissza az eltelt évtizedre. Ami közös volt: a megújulásba vetett hit és az összetartozás kimondása, megerősítése. Bene Krisztián főigazgató előadásában a kórház társadalmi szerepvállalását emelte ki, hangsúlyozva: nem lehet azt mondani, hogy csak az egyház ügyéről-bajáról van szó. Éveken át jó párszor el kellett mondania ugyanazt a folyton változó minisztereknek. Most végre meghallották – tette hozzá Réthelyi Miklóshoz, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetőjéhez fordulva, aki nem csupán jelenlétével és ünnepi felszólalásával tisztelte meg az eseményt, hanem ígéretet is tett: mindent megtesz, hogy a kórház hátrányait felszámolják. Mindenki ezt szeretné.