„Én a nyelvemen érzem a gyerekkort”

Pontosabb, méltóbb címet el sem tudnék képzelni a Szabó Magda hagyatékából előkerült receptfüzetek anyagából összeállított, minden realitásával együtt is költői gyűjteményt bemutató írásnak, mint azt a mondatot, amely Radnóti Ikrek hava című önéletírásában hangzik el, a költő egyik párizsi barátja, Jean szájából: „Én a nyelvemen érzem a gyerekkort.” Ehhez az érzéshez azonban nem kell Marcel Proust népéhez tartozónak lennünk, és teába mártogatott madeleine süteményt kóstolgatnunk, hiszen soknemzetiségű, soknyelvű Osztrák–Magyar Monarchiánk mára részben feledésbe merült ételek regimentjével gazdagította a hazai kulináris kínálatot. Azaz: megvannak a magunk „eltűnt idejéhez” tartozó íz-emlékeink. Jómagam – s nyilván még sok mai olvasó – gyerekkoromba visszaröpülve olvasgattam, láttam viszont a nagymama konyhájában kóstolgatott, s kézírásos, márványozott borítású receptkönyvében is fellehető, rég feledett ételek és konyhai furfangok nevét: cseh pimasz (prózaian: palacsintatésztából sütött minifánk!) eltrájbol (elkever), beglazíroz (mázzal bevon), hasé (húsvagdalék) vol au vent (leveles tészta), és a többi.
De hogyan kerül a csizma az asztalra, két családi-baráti receptgyűjtemény a Jaffa Kiadó elegáns és impozáns Szabó Magda-életműsorozatába? Hiszen azt még a gimnazisták is tudják, hogy minden idők egyik legismertebb magyar írónője kisgyerekként vézna, „egyszálbélű”, felnőttkorában pedig, egészen haláláig, karcsú és törékeny volt, s különösebb főzőasszonyi erényeiről sem volt híres…
Elegendő azonban az életmű bármely darabjába belepillantanunk, hogy nyilvánvalóvá váljék számunkra: Szabó Magda annyiban igenis a prousti iskola követője, hogy tudja: a couleur locale, a hely színe és hangulata, egy család, egy regényhős környezetének ábrázolása kopár és hiányos marad a kulináris díszletek nélkül. Erre utal előszavában a kézírásos füzetkékből beszédes receptgyűjteményt szerkesztő Tasi Géza is, aki különösen a kis házi receptkönyvek és a Régimódi történet közti összefüggéseket hangsúlyozza. Hiszen a két füzet egyikét teljes egészében az írónő mesterszakács-mestercukrász tehetségű nagy-nagynénje, Jablonczay Gizella vetette papírra, míg a másik, a vegyes és sokszerzős gyűjteményben felbukkan anyja, Jablonczay, férjezett nevén emlegetve, Szabó Lenke, vagy az úgyszólván-családtag Bartók néni, s a korabeli debreceni hölgykoszorú több tagja, konyhatündéri minőségben.
Azonban, ha a Régimódi történet mellett bármelyik Szabó Magda-művet a kezünkbe vesszük, hamar kiviláglik, hogy disszertációt lehetne írni (miért is ne, ha már 1940-ben maga a szerző a római kori szépségápolás történetéről írt doktori értekezést!) arról, hogyan üzennek egymásnak az emberek, a családtagok voltaképpen minden könyvében, az ételek, az ízek nyelvén. Gondoljunk csak a Freskó parókiájának kopár és örömtelen ételeire, vagy arra, hogy a Mondják meg Zsófikának apját gyászoló kis hősnője hogyan érik egy nyűgös öregembernek, majd kimerült anyjának is főzni tudó asszony-paránnyá. Vagy jusson eszünkbe a Régimódi… testvér-könyvének, a Für Elise-nek ezúttal csak két jelenete: amikor Szabó Elekné mértéktartó, visszafogott női csemegékkel próbálja megszelídíteni a különc kislányát elfogadni nem tudó „illatosokat”, a hitoktató néniket: mandulás pereccel és gyöngécske házi meggylikőrrel. Az is sok mindent elárul, ugyanebben a regényben, a harmincas évek debreceni Dóczi Intézetéről, hogy a frissen érettségizett kisasszonyok bankettjén jégbe hűtött habos kakaó az ünnepi menü, s még folytathatnám a sort.
De Szabó Magda hatalmas életművétől elvonatkozatva is minden lapján nyereség ez a könyv: általános kultúrtörténeti, táplálkozástörténeti, nőtörténeti kincseskamrába léphet be minden olvasója. Ki-ki megtalálja benne családi historia domusának személyes emlékeit is. Pontosan úgy, ahogyan én azokat a finom, babra munkával készült apró teasüteményeket, amelyekkel anno 1965 egy nyolcadikos iskolai buli úttörő fiait és lánykáit kápráztatta el nagyanyám. Beszédes, szókincs-finomító neve volt ennek a sütinek is, úgy, ahogyan az Egy meszely az fél icce megannyi remekének: non plus ultra. Vagyis: az ízek, az ízlelés csúcsa. Akár ebből is találó címet lehetne fabrikálni!
(Egy meszely az fél icce, Jaffa Kiadó, Budapest, 2016)