„Én nem mozgok, de Isten szava gyors lábakon jár”

Giorgio Ronzoni 2011 óta kerekesszékben éli az életét, miután egy autóbaleset következtében teljesen lebénult. Továbbra is ő a plébános padovai plébániáján, ahol a hívek segítségével végzi szolgálatát.
Giorgio Ronzoni 2011-ben, egy augusztusi napon autójával nagy sebességgel haladt az úton, amikor defektet kapott. Ez a pillanat megváltoztatta az életét. Történetében, amely a reményről és a kitartásról szól, van egy előtte és egy utána. A baleset előtt egy ötvenéves plébános volt, aki korábban az egyházmegyei kateketikai iroda vezetőjeként dolgozott. Ma, a balesete után, egy nyaktól lefelé teljesen lebénult ember. Lehet-e továbbra is plébános ebben a helyzetben? Igen, ha az illetőt Gi­or­gio Ron­zoninak hívják! És ha a hívei elhatározzák, hogy ők lesznek a lelkipásztoruk keze és lába. Padova legősibb templomában járunk, a Santa Sofiában, amely a történelmi városrész egyik szűk utcácskájának mélyén található, egy kis ékszerdoboz. Giorgio atya nem szeret magáról beszélni, az Avvenire című olasz katolikus napi­lap­nak mégis nyilatkozott.
Hogyan képzelte el a jövőjét a baleset után?
– Azt gondoltam, nem lehetek többé plébános. Hónapokig egyetlen testrészemet sem tudtam mozgatni. Aztán tizenhárom hónap rehabilitációt követően a bal kezemet már egy kicsit tudtam használni. Giuseppe Benvegn Pasini (1986 és 1996 között az olasz Caritas igazgatója volt, 2015-ben hunyt el) biztatásképpen levelet írt nekem. Egy lebénult francia püspököt idézett benne, aki ezt írta a munkaképességében kételkedő XI. Piusz pápának: „Azt hittem, egy egyházmegyét fejjel kell irányítani, nem lábbal…” Végül a plébániai híveim kérték Mattiazzo püspöktől, hogy a plébánosuk maradhassak, és ő igent mondott.
Nemcsak a plébániát vezeti, hanem tanít is a trive­ne­tói teológiai fakultáson. Hogyan tudja ellátni ezt a feladatot?
– A technika sokat segít: számítógépet, mobiltelefont, tabletet használok. A közösségi oldalakat nem, azok nem nekem valók. Van két ápolóm, akik huszonnégy órában gondoskodnak rólam. A plébániai hívek „Giorgio atya barátai” néven létrehoztak egy szervezetet, és mindenben segítenek. A gyakorlati dolgokat meg lehet oldani: van egy lift, ami a lakásból levisz a templomba, a barátaimtól pedig kaptam egy olyan autót, amibe egy rámpa segítségével be tudok szállni a kerekes­szé­kemmel. A szentmisén két áldoztató felváltva lapozza a misekönyvet, a kezembe adják a paténát és a kelyhet, áldoztatnak.
Érezte valaha, hogy fogyatékossággal élőként elszigetelődik a többi embertől?
– Nem könnyű fogyatékossággal élni. De azt látom, hogy vannak teljesen átlagos fiatalok, akik jóval elszigeteltebbek, mint sok kerekesszékes. Léteznek látható és láthatatlan korlátok, és egyáltalán nem biztos, hogy a fogyatékossággal élők korlátai a magasabbak.
Gondolt valaha arra: Miért pont én?
– Nem. Sőt, inkább azt gondoltam: Miért nem én? Nem én vagyok a világegyetem középpontja, és azt hiszem, a „Miért pont én?” buta kérdés, még ha tiszteletben tartom is azt az embert, aki felteszi. Előbb-utóbb mindenkit ér fájdalom, csalódás, senkit nem kerülnek el a gondok. Ez persze nem azt jelenti, hogy mosolyogva fogadtam a baleset következményeit. Az önállóság elvesztése nagy csapás, idő kell ahhoz, míg hozzászoksz, hogy már semmit sem tudsz egyedül megoldani, az intim szférádhoz tartozó életfunkcióid ellátásában is segítségre van szükséged.
Az első pillanatokban sem érezte úgy, hogy Isten elárulta?
– Amikor elveszettnek éreztem magam, két tanúságtételt láttam magam előtt: Martini bíborosét és Szent II. János Pálét. Mindketten nagy méltósággal élték meg a betegségüket. És hosszan elmélkedtem az Apostolok cselekedetein is, azon, amikor Pált letartóztatták, és azt mondta: Isten szava nincs bilincsbe verve. Kicsit úgy érzem magam, mint valami házi őrizetben, amelyben – Pálhoz hasonlóan – én is találkozhatok más emberekkel. Isten szava továbbra is gyors lábakon jár, és a küldetésem folytatódik. Arra is gondolok, ami János evangéliumának utolsó fejezetében szerepel, amikor Jézus azt mondja Péternek: ha majd megöregszel, lesz, aki oda visz, ahova nem akarod. Az öregség engem ötvenévesen ért el. Ami azt a kérdést illeti, hogy elárult-e Isten: én mindig meg voltam győződve arról, hogy a hit nem valami talizmán, amit ha megdörzsölsz, és ha jól viselkedsz, akkor nem érhet semmi baj. Szent Pálnak és mindenki másnak is meg kellett küzdenie nehézségekkel…
Miben segített a hite ebben a helyzetben?
– Mindenki a maga módján éli meg a hitet. Vannak emberek, akik sokat szenvednek, és felajánlják a szenvedésüket másokért. Én nem tudom átérezni ezt. Nem tudok úgy gondolni a helyzetemre, hogy ki kell vennem a magam részét a fájdalomból, és oda kell adnom másokért. Mindenki arra kap meghívást, hogy felajánlja önmagát, úgy, ahogy van, teljes egészében. Amióta kerekesszékben vagyok, egyre több kerekesszékest látok a templomban. Valószínűleg akadnak közöttük olyanok, akiknek ösztönzést, bátorítást adok. Valaki egyszer azt mondta: „Amikor rosszul vagyok, és önre gondolok, erőt veszek magamon.” Jól van ez így, ha segít másoknak…
Nem szeret magáról beszélni, de az Avvenirének mégis nyilatkozott. Miért?
– Csak azért egyeztem bele, hogy beszéljek magamról, mert így elmondhatom másoknak: sokféle lehetőség van. Aki nehéz időszakon megy keresztül, mert betegség, gyász, fájdalom éri, az gyakran csak arra vár, hogy valaki azt mondja neki: „Figyelj, nincs vége mindennek!” Hozzászoktunk ahhoz, hogy lajstromba vesszük, mi mindent veszítettünk el, s eközben nem gondolunk arra, mi mindent tudunk még megtenni. Azt hiszem, hogy a fogyatékossággal élők sokat adhatnak ennek a nar­cisztikus kornak, amelyben minden vágyáról azt hiszi az ember, hogy joga van az eléréséhez, és az életet csak akkor érdemes leélni, ha minden lehetőség adva van. Nem szeretem, amikor valaki csak azért, mert beteg, el akarja dobni az életét, mert úgy gondolja, így „nem élhetek méltó módon”. Ez az élet misztifikálása. A „méltóság” szónak két melléknévi formája van: a „méltó” és a „méltóságteljes”. Igaz, hogy sokan, akik olyan helyzetben vannak, mint én, nem élnek méltóságteljes módon, mert nem kapnak megfelelő ellátást, támaszt. De ez nem jelenti azt, hogy az életük nem méltó élet. Az élet mindig méltó, senki sem veheti el a méltóságát.
Jézus különböző ábrázolásai közül melyik tetszik Önnek a legjobban?
– A torinói lepel arca, amely rengeteg energiát sugároz a maga mozdulatlanságában.

Forrás és fotó: Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..