Sajnos kevés pontos feljegyzés maradt fenn Katalin látomásairól. Amennyit ismerünk, azok viszont olyan részletességgel számolnak be korabeli helyszínekről, személyekről és egykorú szokásokról, hogy emberileg érthetetlen volna, miként juthatna ezeknek az ismereteknek a birtokába egy olyan tanulatlan ember, mint amilyen ő volt. Katalin német parasztemberek leányaként született 1774-ben. Már egészen kiskorától dolgoznia kellett, így alig néhány évet járt iskolába.
Több rendbe kérte felvételét, de mindenhol elutasították, mert nem volt hozománya. Csak a klarisszák fogadták el jelentkezését, azzal a feltétellel, hogy előbb megtanul orgonálni. Katalin el is ment egy Söntgen nevű orgonistához, ám végül nem tanult meg a hangszeren játszani, ugyanis a zenész családja nagy szegénységben élt, és ő inkább munkát vállalt, hogy segítsen nekik. A családnál azonban második otthonra talált, és végül az egyik Söntgen lánnyal együtt lépett be az ágostonos nővérek dülmeni kolostorába, 1802-ben.
Jérome Bonaparte, Vesztfália királya egyházellenes intézkedéseinek egyikeként 1812-ben bezáratta a kolostort. Katalin egy özvegyasszony házában talált menedéket. Ekkorra látomásai és elragadtatásai miatt már híressé vált a környéken. Sokan felkeresték, hogy tanácsot és imát kérjenek tőle. Katalin ideje nagy részét elmélkedéssel töltötte Krisztus szenvedéséről, és 1813-ban megkapta a stigmákat. A sebek természetfeletti jellegét a legszigorúbb egyházi és világi vizsgálat is megállapította. 1818-ban – ahogyan Katalin fogalmazott – Isten meghallgatta imáit, és a kezén, illetve a lábán lévő sebek beforrtak. A többi azonban megmaradt, és minden nagypénteken valamennyi stigma újra megjelent a testén.
Mély misztikus kapcsolata Krisztussal nem fordította el az emberektől. Hacsak tehette, segített a hozzá fordulóknak: vigasztalta őket, imádkozott értük, és ágyban fekve, betegen is ruhát varrt a szegény gyerekeknek.
