Emlékiratok egy sötét korból

Az ő számvetése még nagyobb riadalmat és megrendülést kelt az olvasókban, mint Robert Merle 1952-ben megjelent híres regénye, a Mesterségem a halál, amelynek Höss a központi szereplője. Főhősnek nem nevezhetjük őt, mert ez a pozitív tartalmú szó végképp nem illik arra az emberre, aki hívő család sarjaként, egykori papnövendék álmainak hátat fordítva az I. világháborút követően még „kicsiben” gyakorolt gyilkolászások után Dachau, majd – két ízben is – Auschwitz parancsnoka lett. Látszólag „emberségesebben”, mint a rettegett Eichmann és Mengele doktor, de voltaképpen még náluk is hátborzongatóbb módon, mert nem korbáccsal a kezében, nem tettleges erőszakkal, hanem kötelességtudó hivatalnok, vérbeli „beamter” módjára tette, amit tett, aki gyomorforgató ráadásként még együttérzést is képes volt mímelni, különösen a gázkamrába terelt nők és gyermekek, csecsemők iránt. Körülbelül úgy, mintha egy XX. századi Heródes sajnálkozna a parancsára megölt kisdedek holtteste felett. Gellért Ádám megrendítő előszavában a következőket olvashatjuk erről: „Ahogyan a tömeges elgázosításokról ír, az egy teljesen közömbös szemlélő megnyilvánulása. Még utólag sem veszi magának a fáradságot, hogy tudatosítsa: ezerszeres gyilkosság volt, amit Auschwitzban az ő parancsnoksága alatt szinte naponta elkövettek. Ugyanakkor valósággal tetszeleg benne, hogy az ekkor lejátszódó jelenetek mennyire »megérintették«.” Különösen gyilkos cinizmussal fejtegeti például, hogy a cigány származású gyerekek és felnőttek mennyivel vidámabb, gyanútlanabb és kedvesebb „ügyfelek” voltak, mint az éber és gyanakvó zsidók…
Höss – tetteit mentendő – kitér a keresztyén foglyok sorsára is. Rendkívül nagy hangsúllyal számol be mindazokról az állítólagos kedvezményekről, amelyeket Sachsenhausen egyik nevezetes foglya, Martin Niemöller evangélikus lelkész, a náciellenes Hitvalló Egyház vezetője kapott, különös kegyként. Érdemes idéznünk egy rövid részletet, hogy érzékeltessük, milyen rosszallással írt Höss erről a „különcködő” egyházi csoportosulásról. Megrögzött, a német császárság korát visszakívánó, begyöpösödött reakciósokként említi a közösség tagjait. „A németországi evangélikus egyház számtalan csoportra szakadt. Niemöl­ler az egyik csoportosulást, a Hitvalló Egyházat vezette. A Führer egységes és jól szervezett evangélikus egyházat akart látni, ezért kinevezett egy evangélikus birodalmi püspököt. Az evangélikus csoportosulások közül azonban sokan nem ismerték el a püspököt, és hevesen támadták, így Niemöller is, akinek Berlin elővárosában, Dahlemben volt a gyülekezete. Itt gyűlt össze az egész berlini/potsdami reakció, a császárkor kegyelmes urai, meg akik elégedetlenek voltak a nemzetiszocialista rezsimmel.” Mint korabeli dokumentumokból, vallomásokból kiderült, Niemöl­ler – aki a német evangélikus egyház önállóságának védelme mellett – egyik céljának a zsidó származású evangélikusok megmentését tartotta, (ezért alapította az úgynevezett Pfarrernotbundot), s aki 1961-től az Egyházak Világtanácsának elnökeként képviselt maradandó értékeket, bizony korántsem volt olyan „elkényeztetett luxusfogoly”, ahogyan azt Höss vele kapcsolatos szavai érzékeltetni próbálják.
Végül szólnunk kell Rudolf Höss legnagyobb, s számunkra, magyarok számára leggyalázatosabb gaztettéről, a mérnöki pontossággal kidolgozott Ungarn-Aktionról, amelynek keretében 437 ezer magyarországi zsidó érkezett Auschwitzba. Közülük 300-345 ezer – köztük százezer gyermek – azonnal eltűnt a gázkamrák sárkánytorkában, ahol a halottakat természetesen nem egyenként, hanem egymásra halmozva, hasábfák módjára égették el. Hozzá képest Haynau vérengzése halk és szerény kis próbálkozás volt a szabadságharc leverése után, ő maga pedig a gyilkolás amatőrje. Kádár Gábor és Vági Zoltán Rudolf Höss és a magyar holocaust című utószó-tanulmánya tökéletesen jellemzi ezt a jámbor kisembernek, egyszerű ítélet-végrehajtónak álcázott pszichopata gyilkost: „Höss egyszerre tipikus és atipikus. Fantáziátlan senki, jellegtelen külsővel, mégis rabul ejti a képzeletünket. Látszólag könnyedén megfelel a nácikról bennünk élő képnek. Pedáns szervező, precíz végrehajtó, aki a legkeményebb parancsokat is habozás nélkül teljesíti. Másrészt figyelmes férjnek és szerető apának tűnik, aki borzalmas munkáját befejezve példás családi életet él a krematóriumtól alig száz méterre lévő házában.” Egy helyütt Höss büszkén részletezi, milyen idilli volt a kapcsolat a rezidenciájukon szolgáló „házi zsidók” és a család között!
A tárgyilagos beszámolók és ömlengő önfelmentések között hullámzó, szörnyű, de megkerülhetetlen emlékiratot Kajtár Mária fordította, az árnyalatokra és hangnemváltásokra mindvégig gondosan figyelve. E könyv megjelenése a hazai keresztyén–zsidó párbeszéd fontos, tisztázó és megtisztító erejű állomása.

(Auschwitz parancsnoka voltam – Rudolf Höss emlékiratai, közreadja Martin Broszat, Jaffa Kiadó, Budapest, 2017)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..