Lourdes a világ egyik legismertebb zarándokhelye, Bernadett életéről mégis keveset tudunk valójában. Ez azonban talán így is van rendjén, hiszen, ahogyan maga is vallotta: ő csak eszköz volt, a Szűzanya dolgozott vele, azután sarokba állította, akár a seprűvel teszik az asszonyok. Marie-Bernard Soubirous, akit otthon hívtak csak Bernadettnek volt a legidősebb gyermek a családban. Apja molnár volt, édesanyja mosónő, és igen szegény körülmények között éltek. Egy korábban börtönként szolgáló épület egyetlen szobájában lakott az egész család. Bernadett testvérei közül többen kisgyermekként meghaltak, és ő is sokat betegeskedett. 1844. január 7-én született és két nappal rá meg is keresztelték, mert féltek, hogy nem ér meg több reggelt.
Tizennégy éves korában, február 11-én tapasztalta meg először a jelenést, ami megváltoztatta egész életét, és a kisvárosét is, ahol született. Lourdes határában, a Gave folyócska közelében, egy barlangban sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki szótlanul rámosolygott, majd eltűnt. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve, július 16-áig bezárólag még további tizenhat alkalommal. Bernadett elbeszélését arról, mi történik vele, hitetlenség fogadta. Sokan csak képzelgésnek tartották, mások egyenesen azt feltételezték, hogy csak megjátssza az egészet, és voltak, akik elmegyógyintézetbe akarták küldeni. Valójában nem is Bernadett mondta ki először, hogy Szűz Máriával találkozik, mindig úgy emlegette a jelenést: „a szép hölgy", vagy egyszerűen „az a dolog”. Ám azok, akik hittek neki, egyre bizonyosabbak lettek afelől, hogy Bernadettnek a Szűzanya jelenik meg. Senki más nem látott semmit, pedig egy idő után mindig sokan gyűltek Bernadett köré, amikor a barlanghoz ment. Ugyanakkor a jelenések helyénél fakadt forrásnál csodás gyógyulásoknak lehetett szemtanúja az egész falu.
Az egyház eleinte elutasította, hogy foglalkozzék a Lourdes-ban történtekkel. A jelenéseket követő években mégis kihallgatásoknak vetették alá Bernadettet, és sokan eleve ellenségesen álltak az ügyhöz. A lány azonban a legszigorúbb kihallgatások során sem keveredett ellentmondásokba, mindig ragaszkodott az egyszerű igazsághoz.
Érthető módon mindezek után semmi másra nem vágyott, minthogy eltűnjön a világ szeme elől. Huszonkét évesen vették fel végre a nevers-i Saint Gilgard-kolostorba, ám a megpróbáltatásoknak nem lett vége. A novíciamesternője azt feltételezte, Bernadett majd önteltté válik a történtek után, ezért köztelességének érezte, hogy alázatra tanítsa. Ráadásul Bernadett nem is nagyon illett bele a megszokott kolostori életbe. Betegségeit és a társaitól kapott megaláztatásokat is úgy tudta azonban fogadni, mint amelyek közelebb viszik Istenhez. A nehéz időkre jegyezhette föl magának: ,,Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: Ne félj, én vagyok!”
A kolostorban ugyanakkor végre alkalma nyílt, hogy megtanuljon írni és olvasni. Eleinte a betegszobában dolgozott segítőként, majd a sekrestyében teljesített szolgálatot. Feljegyezték róla, hogy különösen szép oltárterítőket és miseruhákat hímzett.
Egy ideig figyelemmel kísérte, mi történik Lourdesban, hiszen a Szűzanya rajta keresztül kérte egyik üzenetében, hogy építsenek templomot a jelenések helyén. A híres Mária-szobrot már 1864-ben felállították a barlangban, és két évvel Bernadett halála előtt felszentelték a Szeplőtelen Fogantatás-bazilikát is.
Betegségei, amelyek gyermekkorától kísérték életét egyre inkább ágyhoz kötötték Bernadettet, míg végül 1879. április 16-án meghalt csonttuberkulózisban.
1909-ben kezdődött el a boldoggáavatási eljárás, ami csak újabb rágalmakhoz vezetett. Bernadett holttestét ugyanis teljesen épen találták, és sokan ma sem fogadják ezt a személyéhez fűződő újabb csodát. Végül 1925-ben avatták boldoggá, nyolc évvel később pedig szentté. Tisztelete nagyon hamar elterjedt szerte Európában, valójában azonban őt mindig csak a lourdes-i Szűzanyával együtt említik. Bernadett, ahogyan életében, halála után is csak egy szerény eszköze annak, hogy Mária elérjen az emberekhez.
