Elsőként Roos Márton temesvári püspököt, a találkozó házigazdáját kérdeztük, aki egy nappal korábban Temesváron fogadta hajdani osztálytársait, s megszervezte, hogy másnap együtt utazhassanak Csanádra, ahol szentmisén vettek rész. Majd szegedi városnézés és halászlés vacsora következett. A tudós püspök – akit idén avattak a Fuldai Teológiai Fakultás díszdoktorává – átfogó történeti munkán dolgozik, és sorra adja ki a Csanádi egyházmegye részletes históriáját az ősi kezdetektől napjainkig, bedolgozva a nagy műbe a Trianon után három részre szakított egyházmegye temesvári, nagybecskereki és szegedi vonatkozásait is. – Még négy kötet van hátra, évente egyet adnánk ki… ha Isten is úgy akarja – mondja a püspök, aki tehát nem véletlenül választotta ki az osztálytalálkozó helyszínéül az említett városokat. A gyulafehérvári kántoriskolások jubileumi találkozóján már nem lehetett jelen Reizer Pál volt szatmári megyés püspök, aki 2002-ben hunyt el. – Mindvégig tartottuk a kapcsolatot Palival. Jó fiú volt már a középiskolában is; örültünk, amikor kinevezték a szatmári egyházmegye élére – emlékezik Roos Márton. Szívesen, emelkedett lélekkel beszél a boldog emlékű Márton Áronról is, akit akkoriban a kommunista rezsim házi őrizetbe kényszerített. – Nemcsak nagy püspök volt, hanem kiváló ember is. A kántoriskolába nem jöhetett át, csak a székesegyházban, a miséken láthattuk – meséli. – Már a jelenléte is sokat jelentett számunkra. Tudtuk, hogy velünk érez, imádkozik értünk, véd bennünket: atyánk volt anélkül is, hogy személyes kapcsolatunk lett volna vele.
Az 1961-ben végzett osztályból sokan őriznek szívükben egy-egy gondolatot, mondatot Márton Áron püspöktől. Csató Béla csíkszentkirályi plébános, pápai káplán – a magyar állam által 2003-ban a magyar köztársasági érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetéssel elismert, egyház- és kultúraszervező erdélyi pap – egyenesen közösségépítő munkája alapjaként jelöl meg egy-egy ilyen szentenciát. – Márton Áron azt mondta: „Fiaim, biztassátok a fiataljainkat, hogy sokat tanuljanak, mert kevesen vagyunk, és akkor érünk valamit, ha sokat tudunk.” A házassággal kapcsolatban pedig így tanított: „Mondjátok el a fiataljainknak, hogy a férj és a feleség egymás iránti szeretetük által viszik az Istent a házuk küszöbén belülre.”
Őszinteség, derű, egymás iránti figyelem, baráti légkör jellemzi az emlékező együttlétet, az egykori kántoriskolások ötvenéves osztálytalálkozóját. A Temesváron megtartott osztályfőnöki órán a volt diákok elmondják az életükről, sorsuk alakulásáról szóló beszámolóikat. Csedő István, aki az osztályból egyedüliként mindvégig kántor maradt, és lélekből szóló énekével, orgonajátékával Csanádon a szentmiséken is szolgálta az Urat, e sorok írójával megosztotta beszámolójának legfőbb gondolatát: „Ha újrakezdeném az életet, ismét a kántoriskolát választanám, és kántor lennék.”
– Az egykor harminchárom fős osztályból papok és civilek is kikerültek, de évtizedek múltával is megmaradt az összetartás, a barátság – mondja Fodor József, a Nagyváradi egyházmegye püspöki helynöke, aki így emlékezik a fél évszázaddal ezelőtti diákévekre: „Nehéz, kegyetlen idők voltak, számunkra mégis csodálatos emlék marad ez a négy év. Büszkén emlékezem vissza arra, hogy nagyszerű, tudós tanáraink voltak, akik a kommunista érában is biztosították a kiváló oktatási színvonalat. A fegyelmi rendet be kellett tartani, még az orvoshoz is csak engedéllyel, kettesben lehetett kimenni a városba. Szentmiséken ott voltunk a székesegyházban, ahol Márton Áron püspököt is láthattuk. Vigyáztak ránk az elöljáróink. Évtizedek múltán, Nagyváradon az akkori rektor elmondta nekem: „El se tudja képzelni, mennyi veszély fenyegette a növendékeket az állami szervek, a Securitate támadásai miatt!” Hősi, szép időszak volt – zárja szavait a nagyváradi vikárius. Hozzátehetjük: hősi és szép marad továbbra is, mert szívükben megőrzik „Márton Áron iskolájának” egykori növendékei.
Fotók: Körössy László
