Mint a mesében…

Az este induló hajót izgatott tömeg várta a Batthyány téren. A felvezető, meredek pallón kerekes székeket, két botra támaszkodó vagy két kezüket előrenyújtó, vak gyermekeket vezettek fel a szülők, nevelők és a hajó személyzete. A fedélzet eleje zsúfolásig megtelt kerekes székkel, és mindenki nagyon várta, hogy a hajókázás megkezdődjön. De néhány aggódó kérdés is elhangzott: „Nem fogunk felborulni? Mi lesz, ha elsüllyedünk?”


    
Figyeltem a gyerekeket és kísérőiket. Csak beszélgetések során derült ki, hogy ki szülő és ki nevelő, mivel a szülők más fiatalokat is segítettek, nemcsak saját gyermekeiket, a nevelők pedig úgy viselkedtek a rájuk bízottakkal, mintha a szüleik lettek volna.
   
Mindegyik gyerek sorsa külön-külön is regénybe illő. Beszélgettem egy édesanyával, akinek fia kerekes székben ült, lánya pedig kísérőként volt jelen. Négyen vannak testvérek. A harmadik gyermek naponta jár az otthonba. Tizenkét év után érkező negyedik gyermekük megváltoztatta a család életét. Reggelenként az édesapa hordja autóval a fiút az otthonba, és a nagypapa segít hazajuttatni. Mint az anyuka elmondta: sérült gyermeke és a legkisebb nagyon jóban vannak, otthon sokat játszanak együtt…
   
Fehér Anna az otthonba bevitt és „ott felejtett”, a szülői házban nem szívesen látottak, csonka családban felnövő gyermekekről is beszél nekem, amelyekben az apa „megszökött”, amikor megtudta, hogy sérült gyermeket vár felesége…
   
Egy vak kislány a kétórás út alatt mindvégig, kísérővel a háta mögött le és föl járkált a fedélzeten. A hajó elején kerekes székben ülő gyerekek Matolcsy Kálmán biztatására minden híd alatt hatalmasakat sikítottak.
    
Beszélgettem a hajó legénységével. Megállapították, hogy a negyvenkét sérült gyermek tökéletesen „belakta” a hajót. „Nekik nincs szükségük alkoholra ahhoz, hogy vidáman utazzanak, anélkül is jól érzik magukat” – jegyezte meg az egyikük.
   
A Vakok Batthyány László Gyermekotthonában hatvannégy fiatallal foglalkoznak. Vannak köztük állami gondozottak, s olyanok is, akik naponta járnak be, vagy hétfőtől péntekig élnek az intézet falai közt. Sokan közülük halmozottan sérültek. Sokan segítik őket. És néha apró csodák történnek velük. Mint a mesében…

 

Fotó: Bókay László