Nevezetes padsor volt, hátul telepedett meg a zseniális Beleznay Feri, aki még Pogány János tanár úr elismerését is kivívta. Én valahol a padsor közepén üldögéltem. Közvetlenül mellettem, a másik padsorban Hegedős László, akire semmi különleges sem volt jellemző. Sokan voltunk hozzá hasonlók, fogcsikorgatva küzdöttünk a túlélésért, s amikor megszólalt a tanítás végét jelző csengő, megkönnyebbülve száguldottunk le a lépcsőn. Csak néhány évvel később éreztük át, milyen útravalót kaptunk a szigorú, mégis emberséges atyáktól.
Mondom, semmi jele sem volt annak, hogy Lacit egyszer majd úgy emlegetjük, mint az osztály példamutató alakját, még kevésbé hihettük, hogy jeles költő lesz. Magyarórákra vagy megtanulta ő is a vázlatot, vagy nem, s megpróbálta túlélni Fekete Antal tanár úr iszonyúan kemény nyelvtanóráit. Érettségink után őt (is) elveszítettem szem elől. Alig néhány hónappal később, az ‘56-os forradalom és szabadságharc leverését követően Gál István tanár úrtól, osztályfőnökünktől hallottam, hogy mentőként dolgozott a forradalom napjaiban, ezért bíróság elé állították, és börtönbe zárták. Mutatott is egy fényképet, amelyen az elítélteket épp elvezették rokonaik és kedves ismerőseik szeme láttára. Ott állt Laci édesanyja és Gál tanár úr is. Részben ez az anyai szeretet segíthette abban, hogy hosszú fogsága idején sem tört meg, szívósan őrizte tiszta önmagát és eszményeit. Áttételesen ezt fogalmazta meg Alap című versében, amely mintha lírája alapja is volna:
Házat tettél, ne rontsd falát!
Küszöb alatt guggol anyád
figyelmesen.
Két szemébe vertél szöget.
Tető van fejed felett.
Lapulj alá!
Raktál tüzet haja tövén.
Tetőnk fölött hideg kémény
égre mered.
A jeges években az anyai szeretet melege óvta. Amnesztiával való szabadulása után búcsút mondhatott annak a vágyának, hogy orvos legyen. Talán kárpótolta, hogy családot alapított, s ennek szeretetközösségében élve oldódhattak azok a görcsei, amelyek sok rabtársának életét tették tragikussá. És vigaszul szolgálhattak a versei, majd színdarabjai is, amelyek egyre érettebb tehetségét mutatták. Mélyükön mindig érzékelni lehetett elmúlt szenvedéseinek ihletését, és a forradalomhoz, annak áldozatai iránt tanúsított hűségét. „Nem engedhetem, hogy kihulljanak – ujjaim szét nem nyithatom” – írta Hullamerevség című versében. Egyszer, valamikor a rendszerváltás környékén jártam náluk, ha jól emlékszem, fiatalokkal beszélgettem. Aztán az osztálytalálkozónkon Pázmándy György, a piarista rendbe lépett társunk fölolvasta egyik versét, amelyből érezni lehetett, hogy írója mélyen hívő ember, aki ismételten hálát adott az egek Urának hitelesen kimondott szavaiért:
A napot, a levegőt,
hogy emelkedni lehet,
köszönöm a sugárzásban
szárnyas perceket.
A földet, a vonzást,
hogy elszakadni nem enged,
köszönöm a zuhanásban izzó
perceket.
Az igét, az erőt,
hogy elmondanom rendeled,
köszönöm a percből szökött verseket.
(Hálaadás)
1999-ben a helyi önkormányzat felszólította a Térszínház társulatát, hagyják el addigi otthonukat. Nyomatékul kikapcsolták a fűtést. Az áldozatos színészek áldatlan körülmények között próbálták, majd október 30-án elő is adták Hegedős László Kiszökött szemünkből az álom című versciklusát, amelynek darabjait az 1956-os forradalom ihlette. Ahogy a költő mondja: ezen az estén átforrósodott a dugig telt terem. A vállalkozás jelentőségét aligha kell méltatni. Évről évre lehetünk tanúi ‘56 emléke sárba tiprásának, politikai játékszerré alacsonyításának. Ebben a légkörben fokozott jelentősége van a forradalomról és az azt követő megtorlásokról szóló hiteles szavaknak, amelyek visszaidézik a drámai, majd tragikus eseményeket, a sokszor felkavaró látványt. Akik átélték, emlékezhetnek arra, hogyan lettünk a nagyhatalmak játékszere. Bizony, úgy volt, ahogyan a Diplomatajelentés reggelben olvasható: „Jó étvágyat, elnök úr! – Magyarok hullanak odaát. // A dzsem íztelen, – Izraelben jobb narancs terem, – Játsszunk el – egy részvevő komédiát.” S miközben egy nyugati rádió kitartásra és további ellenállásra buzdított, soha meg nem érkező segítséggel hitegetve a tankok ellen puskával és benzinespalackokkal küzdő fiatalokat, s az elnök úr reggelizett, az utcákon növekvő számban feküdtek az áldozatok:
A lány kezében puska volt,
ott feküdt a járdaszélen.
Égre nyitott kék szemében
könny fagyott.
(Emlékkép)
És jött a kegyetlen leszámolás, jöttek a börtönévek, az éber éjszakák, a csillagfényből szőtt csalóka remények s a versekből felfénylő álmok:
„Mert a dalból – embernyi álmok bomlanak, – s az idő testet rak majd rájuk.”
És jött a vigasztaló, Isten akaratát elfogadó imádság:
Befon az alkony,
lebegnek apró lángok, imák.
Keresztet rajzol a rács a falon.
Most mondanád a Miatyánkot.
Torkodban vergődnek
a megrekedt szavak,
fejedben lüktet az ér,
és egyre csak hallod:
„Legyen meg az akaratod!”
(Miatyánk)
Aki végigszenvedi a hosszú börtönéveket, valamiképpen stigmatizált lesz. Lelkében viszi sebeit, a megaláztatás és reményvesztés keserves emlékeit. Fájdalmát a hitvesi szeretet enyhíti, de éjszakánként újra meg újra hallani véli az őrök lépteit, s szívébe hasít „a férges félelem”, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt, s ébren hallja, amint „A Körvasút soron vonat robog, / s pokrócban húznak el fejem fölött / didergő angyalok” (Rezignált költemény). Elmélkedő emlékezései közben Könyörgés fakad lelkéből:
Uram,
ne jöjj közel!
Merő seb a testem,
gennyedő magány.
Hússzínű alkonyodon
a légycsapat rászáll.
Uram,
ne jöjj közel!
Hangod,
akár az olvadt ólom,
fülembe ég.
Csak annyit adj:
hogy térdet hajtsak,
mint gyertyaláng előtt
a sötét.
Egyoldalú volna e méltatás, ha csak a költő mondanivalójával szembesülnénk. Hegedős László évről évre érettebb író lett: képei fokról fokra tömörebbek, távlatosabbak, versei pedig összetettebbek lettek. Aki ilyen sorokat ír le: „Világra feszítve szabadon, / bakancsunk áztatja az irgalom”, az nagyjából mindent tud a költészetről, amit tudni lehet, s közben kialakította azt a dallamot is, mely a sajátja volt, s amely hullámoztatta, olykor játékká tette a mégoly komoly szavakat is. Hadd idézzem ennek a kiküzdött líraiságnak költője halálának tudatában kicsit szorongató példáját, a 2005-ben írt Biztonságot:
Van valaki, aki
tisztára mosva,
gyűretlen vasalva,
szépen hajtogatva,
ingemet a szekrénybe készíti.
Van valaki, aki
tisztára mosva,
gyűretlen vasalva,
szépen hajtogatva,
halálomat sírjához készíti.
Akit sorsa ilyen élményeken vitt át, ilyen álmokkal, emlékekkel szembesített, az előbb-utóbb más műfajokban is kiírja magából élményeit. Természetes tehát, hogy Hegedős László drámát is írt a forradalomról Rongylabda címmel. Ezt mondta műve születésének magyarázatául: „Régóta kínzott, hogy drámát írjak a tragédiáról. Drámát arról a tragikus színjátékról, ami körülöttünk örvénylett máig hatóan a forradalom előtt, alatt és után, magamat is az események mélyére rántva. Adósságot kellett törlesztenem múltunkkal, jövőnkkel – unokáinkkal szemben.” S a rendező, Bucz Hunor jellemzése: „A Rongylabda Laci ajándéka a jövőnek.” Ajándéka a jelennek is. S mint ajándékozó, felidézte az ajándékosztó, varázslatos karácsonyt is Az ács című verésben:
József az ács volt,
és épp akkor a földtől elszakadt,
mint forgács a fától,
ha kés hasítja rostjait,
s a hártya test fordulva önmagába
a szélre ül, hogy szállna,
és arrébb a réten, mint gyantaillatú,
megtelepült pillangó töpreng,
csodálván szárnyait,
miket a kés adott akkor épp,
midőn sikoltott Mária,
és felsírt az Isten, ki földet ért.
Egyre több osztálytársunk költözött az égi hazába. Laci egy éve. Most ott idézi a hősi és tragikus múltat, amelynek szenvedője és hiteles szavú emlékőrzője volt.
