Fotó: Lambert Attila
Fekete István Jókai Mór mellett mindmáig a legolvasottabb magyar író, a gyerekektől kezdve az ifjúságon át a felnőttekig sok százezer olvasó kedvence. Bodó Imre helytörténész 1995-ben Dombóváron megalapította a Fekete István Múzeumot. Vele beszélgettünk.
Ön végzettségét tekintve agrármérnök. Milyen indíttatásból hozta létre a Fekete István-emlékmúzeumot?
– Dombóvárnak korábban nem volt látogatható múzeuma, ezért úgy gondoltam, közkinccsé teszem az általam összegyűjtött Fekete Istvánnal kapcsolatos anyagot. Az első termet 1995. június 24-én nyitottuk meg, az író halálának huszonötödik évfordulójára. Az itt látható vitrineknek történetük van. 1995 tavaszán Szekszárdon részt vettem egy értekezleten, ahol Horváthné Gizike főkönyvelő rámutatott ezekre a vitrinekre, és megkérdezte: „Imre, nem tudná elhelyezni ezeket valahol Dombóváron? Felajánlottuk a helyi múzeumnak, de nem kellenek nekik, mert túl nagyok, nem tudják hova tenni őket.” Mondtam neki: „Gizike, most azonnal visszük mindet Dombóvárra.” Akkor már kész tervem volt. Ez a helyiség, ahol most vagyunk, korábban zoknikötőműhely volt. Bérbe adtam az épületet, de tönkrement a vállalkozás, a bérleti díjat sem fizették, ezért felmondtam a szerződést. 1994 karácsonyán írtam egy cikket a Magyar Mezőgazdaság című lapnak Fekete István születésének 95. évfordulójára. Elgondolkodtam, milyen jó lenne még 1995-ben méltó emléket állítani az írónak. Amikor a főkönyvelő hölgy fölajánlotta nekem a vitrineket, a Teremtő sugallta gondolat beugrott, és 1995. június 24-én meg is nyitottuk Dombóváron a Fekete István Múzeumot, először egy teremmel. Hat évvel később, 2001-ben kibővítettük egy másik teremmel, majd 2011-ben egy harmadikkal. Szükség lenne még egy kiállítótérre ahhoz, hogy a teljes gyűjteményt be tudjuk mutatni.
Fekete István özvegyével, Edith nénivel 1979-ben ismerkedtem meg; személyesen is találkoztunk, és rendszeresen leveleztünk. Az egyik levelében megírta, hogy az apósa, néhai Fekete Árpád kántortanító itt született, Dombóváron. Elmentem a plébánosunkhoz, Farkasdi atyához. Megmutatta az anyakönyvet, amelyből kiderült, hogy Fekete Árpád 1863. október 5-én valóban itt látta meg a napvilágot. Dombóvár akkoriban még falu volt. Ez is indokolta, hogy létrehozzam ezt a múzeumot, amely egyébként városunk első látogatható közgyűjteménye. Fekete Árpád 1889-ben került Göllébe, egy Somogy megyei községbe, Dombóvártól huszonkét kilométerre. 1899-ben megnősült, feleségül vette Sipos Annát, a marcali erdész lányát. Fekete István 1900. január 25-én született Göllén, a család első gyermekeként. Később öt testvére is született, közülük kettő, Antal és Erzsébet csecsemőkorában meghalt. A múzeum megalapításának egy további oka az volt, hogy magam is Göllén születtem, 1979-ben kerültem Dombóvárra. Már tízéves koromban tudtam, hogy kicsoda Fekete István, és már akkor elhatároztam, hogy ápolni fogom az emlékét. Az író 1970-ben bekövetkezett halála után gyűjteni kezdtem a vele kapcsolatos relikviákat, elsősorban a könyveit; valamennyi megjelent kötetét megvásároltam. Később aztán, mint említettem, felvettem a kapcsolatot Fekete István özvegyével; ez az ismeretség egészen Edith néni haláláig tartott. Mindig küldött egy-egy fényképet, vagy egy könyvet, amit dedikált. Később megismerkedtem a Chicagóban élő fiukkal, ifjabb Fekete Istvánnal, aki 1956-ban részt vett a forradalomban, ezért el kellett hagynia az országot. Ő is író lett. Ma 87 éves. A kapcsolatunk szinte testvéri; legalább tízszer járt már itt, remélem, idén is el tud jönni. Én még ismertem azokat a paraszt bácsikat is, akikkel Fekete István együtt járt iskolába. Ne feledkezzünk meg Fekete István és felesége Editke nevű lányáról sem, aki apáca lett. Bregensben hunyt el, 2013-ban. Vele is leveleztem. A múzeumban látható, hogyan nézett ki Gölle 1908-ban: az iskola, a templom, a plébánia, az író szülőháza. Ezek az épületek ma is állnak. És itt vannak a múzeumban a Pista bácsi regényeiben szereplő állatok – Kele, Bogáncs, Csí, Hú, Vuk és mások – kitömött példányai. A Bogáncs nevű kutyánk pedig tizenegy éves, szegény már rosszul lát.
A kiállított tárgyak többsége adományként került a múzeumba.
– Edith néni 1997-ben bekövetkezett halála után a nagy, kétszáz négyzetméteres házat a leszármazottak elcserélték egy kisebb lakásra. A fölöslegessé vált tárgyakat szétosztották Ajka, Gölle és Dombóvár között. Akkor került ide Kittenberger Kálmánnak – Fekete István jó barátjának – portréja, az író széke, telefonja, lámpája, édesapjának időskori képe, egy vidrafej, nagy és kis agancsok. És Bogáncs kutya, két hónapos korában. Meg a kéziratok is, többek között A koppányi aga testamentuma című regényből készült film forgatókönyve. Emellett a pipája, az utolsó toll, amivel írt, az igazolványai, horgászjegyek, az iskolai bizonyítványai. Kitüntetései közül a posztumusz Somogyért díj, a József Attila-díj, amit a Tüskevárért kapott 1960-ban és a Hűség a Hazához nagykereszt. Valamennyi megjelent könyvéből is vannak példányok a múzeum gyűjteményében. 1987-ben Göllén, az író szülőházában megnyitottuk a Fekete István Múzeumot Edith nénivel, az özveggyel együtt. Amikor megtudtam, hogy az író édesapja Dombóváron született, onnantól kezdve tudatosan gyűjtöttem a Fekete Istvánnal kapcsolatos anyagokat.
A nagyapja, Antal is Dombóváron élt, uradalmi építész volt az Esterházy család szolgálatában. Itt is van eltemetve az öccsével, Györggyel együtt.
Említette, hogy kisgyermekkorától ismeri Fekete István műveit. Melyik könyve volt az, ami különösen megérintette a lelkét?
– Vallásos családból származom, gyermekkoromtól rendszeresen járok templomba. Már egészen korán olvasni kezdtem az Új Embert, és benne Fekete István elbeszéléseit. Legjobban A koppányi aga testamentuma című történelmi kisregény fogott meg. Mindig szerettem a történelmet, történész, régész szerettem volna lenni, de mivel nem voltam olyan jó tanuló, nem teljesült ez a vágyam. Végül aztán helytörténész lettem. Korán megismerkedtem Fekete István iskolatársaival, gyermekkori pajtásaival. Meséltek arról, hogy milyen csínytevéseket követtek el, hogyan tanultak, játszottak. Mindig nagy szeretettel említették a nevét, és Pista bácsi is ugyanígy beszélt a szülőfalujáról. Nagyon megérintett, hogy annyi idő után sem felejtette el a régi játszótársait, az egyszerű embereket. Amikor a család 1910-ben Kaposvárra költözött, beíratták az ottani gimnáziumba.
A tanárok kigúnyolták, mert bár nem volt paraszti származású, mégis tájszólással beszélt, mint a parasztgyerekek. Annyira megszerette a pajtásait, hogy még a nyelvezetüket, az ö-zést is átvette. A gyerekkori játszótársai közül többen szinte a haláláig a barátai maradtak.
Milyen tanuló volt Fekete István?
– A göllei elemiben jeles is volt, később erős közepes. A gimnáziumban nem hitték el, hogy otthon ő írta a fogalmazásokat, és mint említettem, gúnyolták is. Ezért a kántortanító apja átíratta őt a polgáriba. A Ballagó időben meg is írta, hogy nem szeretett a sok úri gyerek között lenni a gimnáziumban. A polgári iskolára viszont így emlékezett: „a szegényebb és szerényebb tanulók között sokkal otthonosabban éreztem magamat, de az iskolával barátságba igazán soha nem kerültem”. Ennek ellenére amit szeretett, azt nagyon megtanulta; utánajárt, sokat olvasott róla, így lehetett a XX. század legnépszerűbb és egyik legnagyobb magyar írójává. Mert ilyen kaliberű író talán ha százévente születik. A polgáriban a történelemtanára, Vajthó Jenő bácsi 1915-ben azt mondta: „Egyetlen jó tollú van közöttetek, a Fekete Pista.” Ő már akkor megjósolta, hogy ebből a gyerekből lehet valaki. És lett is.
Fekete István sokoldalú alkotó: írt rendkívül népszerű ifjúsági, illetve állattörténeteket, keresztény szellemiségű elbeszéléseket, társadalmi regényeket. Miként vélekedik erről?
– Mint említettem, Fekete István édesapja kántortanító volt, a család minden héten templomba járt. Az író ebben a légkörben nőtt fel. Évtizedeken keresztül rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus Új Ember hetilapban. Mélyen vallásos ember volt. Az ifjúsági regényekre azért váltott át, mert 1948-ban elbocsátották a Földművelésügyi Minisztériumból, mivel a Zsellérek című, 1939-ben kiadott regényében megírta, hogy 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején milyen gaztetteket, kegyetlenségeket követtek el a kommunisták. A regény 1944-ig hét kiadást ért meg, aztán 1946-ban betiltották, és egészen 1992-ig nem is jelenhetett meg újra. Megjegyzem, akkor – tehát három évvel a rendszerváltozás után – is cenzúrázva adták ki, kihagytak belőle harminc oldalt, amit túl kényesnek találtak. Ezt a kötetet később visszavonták a piacról, de öt-hatezer darabot eladtak belőle; itt, a múzeumban is van egy példány ebből a kiadásból. Amikor a negyvenes évek második felében félreállították Fekete Istvánt, nem keseredett el. Felismerte, hogy az ifjúsági és az állatokról szóló regényeivel megfoghatja a fiatalságot, és kikerülheti a cenzúrát. Ám ha megnézzük a Vukot, a Tüskevárt, mindegyikben ott van a politika, csak a sorok közé rejtve, hogy a cenzor ne vegye észre. Első regénye, A koppányi aga testamentuma 1937-ben jelent meg, és megkapta érte a Gárdonyi Géza Társaság első díját. Két és fél évvel később a Zselléreket az Egyetemi Nyomda nagydíjával jutalmazták. Fekete István rendszeresen írt a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időkbe és Kittenberger Kálmán vadászlapjába. 1942-re már befutott írónak számított. Miután 1948-ban elküldték a minisztériumból, nem tudott elhelyezkedni a szakmájában. Dolgozott uszálykísérőként, foglalkozott féregtelenítéssel, patkányirtással, majd 1951-től a halászmesterképző tanára lett Kunszentmártonban. Ekkor írta meg a Halászat című könyvét, ami a mai napig is tankönyvnek számít. Írt egyébként színdarabot és 178 verset is. Rendkívül sokoldalú ember és író volt. Őrzöm a vázlatfüzeteit is, amelyekből kiderül, hogy Szent Ferencről is szeretett volna regényt írni, de erre már nem maradt ideje. Színdarabtöredékei is megvannak a múzeumunkban. Egy rádióműsorban a riporter, Bujtás Amália megkérdezte tőle, mi a titka az írásainak. Pista bácsi azt felelte: különös titkot nem ismer, de egy biztos, hazudni nem szabad. Amit leírt, az általában megtörtént eseményen alapult.
Fekete István nagy beleérző képességgel, szeretettel ír az állatokról. Hogyan alakult ki ez nála?
– Az édesapja is nagy állatbarát volt, nagyon szerette a madarakat. Órákon, heteken át figyelte a szokásaikat, és tartotta a kapcsolatot Hermann Ottóval, a híres természettudóssal és zoológussal, akinek jelentéseket küldött Gölle állat- és növényvilágáról. A kis Fekete Istvánt is magával vitte a mezőre. Fekete Árpád egyébként maga is gazdálkodott, Göllén negyven katasztrális hold föld járt a kántortanítónak. Nagyon szép lovai, tehenei voltak; a Fáni nevű tehene 1909-ben megnyerte az első díjat a budapesti mezőgazdasági kiállításon. Ezzel az elismeréssel kezdődött a göllei állattenyésztés nagy fellendülése.
Említette Fekete István mély vallásosságát. Beszélne erről részletesebben?
– Egész életében nyíltan megvallotta istenhitét, a legnagyobb vallás- és keresztényüldözés idején is. 1950-ben, a Rákosi-korszak legkegyetlenebb időszakában a II. kerületi Tárogató úton lakott a családjával, egy, a híres színész, Rajnai Gábor villájában lévő lakásban, ahol helyet adott a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnájának. Ez a Jézus Szívéről elnevezett kápolna a mai napig megvan a villában, még most is mutatnak be ott szentmisét. Feltételezem, az író hite tovább mélyült azáltal, hogy a lánya, Editke apáca lett. Fekete István, bármilyen kilátástalan helyzetbe került is, a hitét soha nem hagyta el. Mindig bízott a Jóistenben, és nem is kellett csalódnia, mert a legreménytelenebb helyzetekből is sikerült talpra állnia.
Mit gondol, méltó helyet foglal el Fekete István a magyar irodalomban?
– A népszerűsége töretlen, amit az is bizonyít, hogy a múzeum alapítása óta 54 ezer ember látogatott el hozzánk, évente két-háromezren. Sok iskolás csoport, családok, Fekete István nevét viselő vadásztársaságok, nyugdíjasklubok keresték fel a múzeumot. Járt már nálunk Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök, Tamás József csíkszeredai segédpüspök és Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke is. Készült már diplomadolgozat, doktori dolgozat is nálunk. Az olvasók változatlanul szeretik, tisztelik Fekete Istvánt. A nagypolitika viszont, számomra érthetetlen módon, nem ápolja megfelelően az emlékét. Négy évvel ezelőtt fölterjesztettem Fekete István életművét a Somogy és a Tolna Megyei Értéktár Bizottsághoz azzal, hogy továbbítsák a kérelmet az országos Hungaricum Bizottsághoz. Az ügy azóta is húzódik. Rendszeresen levelezek miniszterekkel, államtitkárokkal, de eddig eredménytelenül. Olyan válaszokat kaptam, hogy ilyen alapon minden írónk és költőnk megérdemelné ezt a címet. Valóban, megérdemelné Jókai, Mikszáth, Ady és mások is, de most Fekete Istvánról van szó, ezért vele tessenek foglalkozni, írtam erre. Nem tudom, mi a gond Fekete Istvánnal. Pedig ő különleges módon szerette és tisztelte az embereket, soha senkire rosszat nem mondott, nem kritizálta az írótársait. Végtelenül jó szándékú, mélyen vallásos ember volt, és kiváló író. Nekem gyerekkoromtól példaképem. Én is hasonló szellemben nőttem fel, és hiszem, hogy a Teremtő akaratának megfelelően születtem ugyanabban a faluban, ahol Fekete István. A Jóisten kijelölte nekem ezt az utat, hogy őrizzem és ápoljam írónk munkásságát, ameddig csak élek.
