Elmélet vagy élet

Megvan? – kérdezte a tábor felé menet János. Miklós bólintott, s mintha csak lépés közbeni mozdulat lenne, a testét fedő szumánra lendítette a kezét. Ott lapult – és a foszforlapocska is néhány gyújtószállal. Egyik rabtársuk már néhány nappal korábban beszerezte a faggyút, s bakancsa fűzőjét hosszában meghasította kanócnak.

Az ötös barakk mellett, a kiszolgáló épület félreeső helyiségében gyülekeztek. Egyesével, időközönként, nehogy feltűnjön valakinek. Amikor együtt voltak, János az ajtóra mutatott: „Zárjuk be!” Sándor, a raktáros megrettent: „Nem, azt nem lehet! Ha ránk találnak, semmi nem ment meg: összeesküvés.”
Miklós az alacsony rabszékre, lágernyelven a stokira helyezte a ruhájából előhúzott két kicsiny lécdarabot. De amint odahelyezte, már nem fahasítékok voltak, hanem kereszt. Meggyújtották a faggyút, lengve billent a cipőfűző- kanóc, az élet nagy akarása lengett, s a csöndes fény a fapálcikákról hatalmas keresztet vetett a falra.


Csönd. Senki nem kérdezett. S már nem tábor volt az, hanem templom, az egész láger egy hatalmas templom ennek az árnyékkeresztnek a tövében.
És akkor benyitott valaki. Ez a Valaki végigtekintett a gyatra faggyúfényben lebegő arcokon, a húsát hagyott pofacsontokon, a megnőtt szemeken, mert a szem talán az egyetlen, amely nem fogy el a test sorvadásában. „Lebuktunk” – de nem mozdult senki, nem keresett kibúvót, magyarázatot a hozzá hasonló anyanyelvűnél, valamiféle suta bocsánatot – nem, ültek tovább, azzal a húsát hagyott arccal, ólomgolyó nehezékű szemmel, és imádkoztak. Némán, egymásba göcsörködő ujjakkal – és előttük a fal, azzal a hatalmas árnyékkal.

Miklós két nappal később találkozott a láger udvarán Valakivel. Egyikük a latrináról érkezett, a másik oda tartott. Bőre elvált a maradék izomtól, petyhüdten lógott alá. Ha a hideg nem pusztítja el szervezetében a kórokozókat, két-három napon belül meghal. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Ennek a hétköznapi gondolatnak a természetességével éltek.

Miklós azt gondolta: most vége! Följelentés, földalatti magánzárka, és onnan már nem kerül elő. Valaki odalépett hozzá:
„Nem tudom, miben hisztek, de láttam az arcotokat. Akiben ennyire lehet hinni, annak lennie kell…”

1952, Mindenszentek napja az Ural vidékén