Elmegyünk mellette?

Jézus szenvedése, kereszthalála e kétféle viszonyulást indítja el az emberekben kétezer éve. Jézus áldozatáról beszélni a hívő embernek kötelesség, hiszen ez önmaga és az értetlenek számára is a szeretet misztériumának mélyebb feltárását, megismerését jelenti. Lábady Tamás jogászként a szakterületére jellemző tárgyilagossággal vizsgálta Jézus halálra ítélésének körülményeit, és különleges következtetésre jutott Jézus pere című előadásában, melyet a városmajori kistemplomban tartott a közelmúltban. Jézus Krisztus idején a Római Birodalom – százezer négyzetkilométeres területével s a benne élő kilencvenmillió emberrel – hatalmas állam volt: a Szovjetunió kivételével nem volt még hozzá fogható a történelemben. A leigázott népeket vazallussá vagy rabszolgává tették. A zsidók sok előjogot kaptak, valószínűleg geopolitikai helyzetük és monoteista vallásuk okán. A rómaiakban tiszteletet és félelmet keltett e számukra oly idegen, megfoghatatlan kultúra. A legfőbb autonóm zsidó intézmény akkoriban a papokból, írástudókból és vénekből álló, hetvenegy tagú főtanács, a szanhedrin volt: íratlan szokásjog alapján működött, kétszáz évvel később rögzítették a törvényeket, szabályokat a Misnába.

A Getszemáni-kertben a dorongokkal megjelenő katonák – akik a szanhedrin ítéleteit végrehajtó szolgák, rabszolgák lehettek – Annás főpaphoz vitték Jézust. Ismert a főpap szadduceusokkal való kapcsolata, akik hatalmi helyzetüket féltették Jézustól. Ugyanis a zsidók politikailag felszabadító és földi gazdagságot hozó messiást vártak. Annásnak pedig lekötelezettje volt Kajafás, a nagytanács vezetője. Valószínűleg csak a kisebb szanhedrint hívták össze, amely huszonhárom tagból állt. A nagytanácsban akkor már voltak Jézusnak barátai, hívei, például Nikodémus és Arimateai József. Megkezdődött a per; sokan tettek hamis tanúvallomást, de nem volt két egybehangzó állítás (bizonyítékként csak akkor vehették volna figyelembe). Ekkor meglepő fordulat következett: Kajafás főpap megkérdezte Jézust: – Te vagy-e az Áldott fia? – Jézus nem tagadta, Márk evangéliuma ad hírt róla, hogy ki is mondta: – Én vagyok. – Mi szükségünk van még tanúkra? – kiáltott a főpap, s megszaggatta ruháit. A zsidóknak nem volt szabad kimondaniuk Isten nevét, mindig jelzőkkel írták körül, ha beszéltek róla. Aki Isten fiának merte mondani magát, az istenkáromlás bűnét követte el, és megkövezés vagy megfojtás várt rá.

Hozott-e halálos ítéletet a zsidó főtanács? Igen, több érv is emellett szól: egyrészt kijelentették: „Méltó a halálra” (Mt 26,66). Másrészt kétszer – másodjára a következő hajnalon – is összeült a bíróság. A szabály szerint halálos ítéletet nem lehetett kimondani a főtárgyaláson, csak egy újabb alkalommal. Abból is következtethetünk a súlyos döntésre, hogy Júdás ennek hírét hallva döbbent rá tettére, s adta vissza a véneknek a harminc ezüsttallért (ez akkor egy rabszolga vételára volt). Ám ezek után mégsem hajtották végre az ítéletet, a római helytartó elé hurcolták Jézust. A rómaiak ugyanis fenntartották maguknak a pallosjogot. Emiatt fordulhatott elő korábban, hogy a házasságtörő asszony esetével akarták tőrbe csalni Jézust – ugyanis ha felmenti az asszonyt, a zsidó törvényt szegi meg; ha elítéli őt, akkor pedig a római törvényt sérti. Jól ismert mondásával Jézus akkor fantasztikusan bújt ki a csapdából: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.” Tehát Jézus perében a szanhedrin törvénytelenül járt el, nem mondhatta volna ki a halálos büntetést.

Mégis miért volt szükségük erre? Több okra gondolhatunk: a zsidóknak nagyon fontos volt autonómiájuk megélése; s az is, hogy erkölcsi nyomást gyakoroljanak Pilátusra. De a legfontosabb talán az lehetett, hogy Jézus ellen hangolják a népet, amely néhány nappal azelőtt még hozsannával és pálmaágakkal ünnepelte őt a jeruzsálemi bevonulásakor. Tömegek hittek már Jézusban, a kenyérszaporítás csodája több ezer ember előtt történt. Meg kellett fordítani a tömeg hangulatát: hiszen ha csak Pilátus – akit korábbi szentséggyalázó tettei miatt gyűlölt a zsidó nép – mondja ki a halálos ítéletet, akkor az népfelkeléshez vezethetett volna. Míg az általánosan tisztelt főtanács megingathatta a Jézusba vetett bizalmat.

Pilátus többször is próbálkozott az általa teljesen ártatlannak tartott Jézus megmentésével. Például amikor azt mondta a zsidóknak, intézzék el maguk: ezt azzal utasították el, hogy nekik senkit sem szabad megölniük. Aztán mentőötletként, mivel Jézus galileainak számított, elküldte őt az ottani fejedelemhez, aki az ünnepek miatt épp Jeruzsálemben tartózkodott. Heródes alig várta már, hogy találkozhasson a „nagy varázslóval”. Ám Jézus nem szólt hozzá. Heródes Antipász e nyilvánvalóan hatalmas sértésre sem gyúlt haragra vele szemben, inkább bíráskodás nélkül visszaküldte Jézust Pilátushoz. A helytartó ekkor amnesztiát, pertörlést kezdeményezett – de a feltüzelt zsidókat a főpapoknak ekkorra már sikerült befolyásuk alá vonni: Barabást kiáltva a köztörvényes gyilkost mentették fel a büntetés alól. Végül még valamit remélhetett a helytartó: ha a keresztre feszítés előtt szokásos megostorozást követően a nép meglátja az elgyötört, vérző sebekkel teli testet – „Ez volna a ti királyotok?” -, megkönyörülnek majd rajta. „Ecce Homo! Íme, az ember!” – mutatott Jézusra Pilátus, de a tömeg nyugtalansága nem csillapodott.

Közben megfigyelhető, hogy elveszejtői többször is csavarosan átforgatták a Jézus elleni vádat. Először az istenkáromlás bűnét mondták ki ellene, de ezzel nem sokra mentek volna a római helytartó előtt, hiszen egy római bármikor állíthatta magáról akár azt is, hogy valamelyik isten fia. Ezért népfelkelést szítónak állították be Jézust; de nem érték el céljukat. Aztán felségsértés lett a vád. Még Augustus császár hozta azt a törvényt, mely szerint felségsértésnek számít, ha valaki a császáréhoz hasonló hatalmat tulajdonít magának. Tiberius császár uralkodott akkoriban, de már nagyon beteg volt, óriási besúgóhálózattal tartotta fenn hatalmát. „Nem vagy a császár barátja, ha nem ítéled el!” – fenyegették meg Pilátust, aki ekkor megrettent, és elrendelte a keresztre feszítést.

Így indult el Jézus a Via Dolorosán, a szenvedés útján, s így teljesedett be az emberiséget megváltó halála – harmadnapon pedig a feltámadás, amellyel utat nyitott nekünk az örökkévalóságba. Jogászi érveléssel lehetetlen értelmes feleletet találni arra a kérdésre, hogy egy ártatlan embert hogyan ítélhettek halálra kétszer is – két egészen különböző jogrendszer alapján? Hívő emberként lehetségesnek tartok egyfajta szimbolikus magyarázatot: a bíráskodások révén a „választott nép” és – a hatalmas Római Birodalom által – az egész pogány világ is a megváltás részévé vált, azaz az ítéletek Krisztus áldozatának minden emberre, népcsoportra érvényes voltát jelzik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..