Elkésett „nagy lépések”

Ezért amikor az MSZMP Központi Bizottságának társadalompolitikai bizottsága március 1-jén a párt egyházakhoz, az állami egyházpolitikához, a hívőkhöz és a vallásos világnézethez való viszonyát tűzte napirendre, radikális változásokat jelentettek be.

Ma már ugyan majdnem humorosan hat, hogy „határozatban megszüntették a vallásos világnézet elleni harcot”, azokban a napokban még a pártvezetők egy része és mások is úgy gondolták – sajnos nem egészen alaptalanul -, hogy az ország jövőjének alakulásában határozataiknak szerepe lehet. Mindenesetre negyven év után ettől kezdve többé már nem volt „rendőri ügy” az egyház, a kereszténység, a hívő emberek figyelése, korlátozása.

Jobb későn, mint soha – mondhatnánk arra a felismerése, hogy „a kis lépések politikája nem elegendő a problémák megoldására, ezért új vallási törvények megalkotását határozták el”. Miklós Imre pedig mindvégig következetesen hangoztatta: az 1950-es „megegyezésen” alapuló egyházpolitika semmiféle reformra sem szorul, és most egyszerre kiderült, hogy a sokat hangoztatott „kis lépések” nem oldották meg a problémákat.

Szinte kapkodva igyekeztek „szalonképessé” tenni az MSZMP-t, amely már elvesztette létalapját, az 1956-os forradalom és szabadságharc „ellenforradalomnak” minősítését. A párton belül a vallást magánüggyé nyilvánították. Húsz évre visszatekintve hálát kell adnunk Istennek azért, hogy kereszténységünk – ha számos nehézséggel küzdve is – „nagy lépéseket” tehetett a megújulás útján.