Mielőtt azonban felülnénk bármilyen, manapság divatos összeesküvés-elméletnek, érdemes közelebbről megvizsgálnunk a félrevezetés működésének pontos mechanizmusát. Erre vállalkozik erős, időnként húsba vágó aktualitással két, hazánkban idén ősszel bemutatott film is: az argentin Az angyal (El Ángel) és a spanyol A rendszer (El reino) hősei egyaránt született manipulátorok, akik még akkor is valósággörbítéssel próbálkoznak, amikor már rég megtörtént a lebukás.
Szőke, göndör fürtök, vonzó kiállás, borotvaéles ész: Carlitos (az első nagyjátékfilm-szerepét alakító Lorenzo Ferro) igazán nem panaszkodhat odafentről kapott talentumaira. S mivel alsó középosztálybeli szülők kamasz fiaként különösebben nincs kedve tanulni, iskola helyett gyakran luxuslakásokba surran be, hogy elemeljen ezt-azt. Nem bírvágyból teszi: fütyül a magántulajdonra, akciózásával inkább a szabadságvágyát éli ki. No és persze hatalmas buli elkötni egy értékes motort az épp pórul járt mágnás patinás járműgyűjteményéből. Anyja kezdetben alig sejt valamit (főleg egy alapos és hihető lódítás után), s a fiú szenvedélye hamarosan másokra is átragad, többen is csatlakoznak hozzá. Az új iskolájában megismert bűntárs fura famíliája bevezeti hősünket a fegyverhasználat rejtelmeibe, ám bármennyit edződtünk is a hollywoodi bankrablós filmeken, velük együtt mi, nézők is meglepődünk, milyen könnyen elsül Carlitos kezében a pisztoly. A tét a megszerezhető vagyontárgyak értékével egyre nő, mígnem szimatot fog a rendőrség. Luis Ortega igaz történet alapján, a saját forgatókönyvéből készített filmet, ez a bemutatkozó rendezése. Látszólag zökkenőmentesen vezényli le különös hősének felemelkedését és bukását, ám ha figyelünk, a primer történet mögött sokkal izgalmasabb rétegeket találunk: többek között a 70-es évekbeli Argentína szétszakadó társadalmának rajzát, a levegőben vibráló kilátástalanságot és a hétköznapokat is megfojtó urambátyám-mentalitást. Ortega ravaszul játszik az életrajzi film műfaji közhelyeivel (s egyúttal az elvárásainkkal): szereplőit gyakran bizarr, kínos helyzetekbe vezeti, riasztó amoralitásukra pedig nem keres sem okot, sem magyarázatot.
Rodrigo Sorogoyen rendező sem akar kulcsfigurájának lelkébe tekinteni. Épp eléggé megdöbbentő az, amit megmutat: a mindent átszövő korrupció mutyiktól bűzös, undorító rendszerét. Az egyik országos párt helyi üdvöskéje, Manuel (Antonio de la Torre) éppen pezsgőt bont a haverjaival, s harsány kárörömmel hallgatják a tévében bemutatkozó rivális elszánt fogadkozását a tisztakezű politizálásról. Ám valami hiba csúszhatott az olajozottan működő gépezetbe: napvilágra kerül egy videofelvétel, amelyen az iménti baráti társaság mulatozása és egyezkedése látható. Az ügy bombaként robban a médiában, Manuel számára pedig az első sokk után nyilvánvalóvá válik, hogy elvbarátai egyedül vele akarják elvitetni a balhét. Ha ez a rövid szinopszis a közelmúlt magyar politikai botrányainak fényében ismerősnek tűnik, talán lehet a véletlen műve, ám ez korántsem gyengíti a gyakran hátborzongató párhuzamokat. A rendszer (spanyol eredetiben: A királyság) ugyanis kíméletlen alászállás a politikai-gazdasági korrupció mocskába. A kézikamerával rögzített jelenetekben mindvégig ott loholunk Manuel nyomában, aki – Torre árnyalt játékának köszönhetően – eleinte gátlástalan idiótának tűnik, ám fokozatosan ráébredünk, hogy nagyon is dörzsölt, a saját túlélése érdekében bármire képes karakterről van szó. Sorogoyen Isabel Peñával közösen írt forgatókönyve drámából hamar thrillerre vált, s példás tempójával, mesteri feszültségkezelésével nem hagyja nyugodni a nézőjét, az utolsó percig fenntartja a figyelmet.
Szembetűnő, hogy két filmünk közül egyik sem vállalkozik alaposabb lélekboncolgatásra. Talán azért, mert visszariadnánk az elénk táruló látványtól. Beszéljenek inkább a főszereplők tettei, ez lehetett a rendezők szándéka. Bárhogy is van, árulkodó, hogy miképpen reagál a külvilág a nagypályás manipulátorok széles körben végzett pusztítására: leginkább közönnyel. A rendszer fináléjának radikális fordulata pedig rádöbbent minket arra, hogy cinikusan elfordulni mindig könnyebb.
