Boldog Catherine Jarrige (1754–1836) a legkisebb volt egy szegény földművescsalád hét gyermeke közül. Aranyos kislány volt, akit „kis apácának” becéztek, de szerette a tréfákat, és hajlamos volt az ártatlan rosszalkodásra. Minderre nem sok ideje maradt azután, hogy kilencéves korában szolgálni kezdett; sem később, amikor csipkeverést tanult tizenhárom esztendős korától. Annak ellenére, hogy rengeteget dolgozott, mindig talált időt a táncra, különösen szerette a tradicionális „bourrée”-t.
Catinon – így becézték – tele volt élettel és örömmel, de nem csupán egy csintatan, táncos lábú fiatal lány volt. Amikor véget ért a napi munka, az utcákat járva alamizsnát kéregetett a szegényeknek. Az Úr és a szegények iránti szeretete egyre inkább arra indította, hogy védőszentjét, Sienai Szent Katalint kövesse, ezért belépett a domonkos harmadrendbe. „Catinon Menette” („Katika, a kis apáca”) ekkor – noha nehezére esett – felhagyott a táncolással, ám megmaradt csintalansága, aminek jó hasznát vette az elkövetkező zűrzavaros években.
1789-ben kitört a francia forradalom. 1791 végén bebörtönözték azokat a papokat, akik megtagadták, hogy hűséget esküdjenek az egyházellenes kormánynak; két év múlva pedig már azonnali halálbüntetés járt ugyanezért, illetve az ilyen papoknak nyújtott segítségért.
Ekkor jött el Catherine ideje. Erős és bátor nőkre volt szükség, ő pedig szinte erre a feladatra született. Mindent megtett azért, hogy minél több pap életét mentse meg. Létrehozott egy titkos hálózatot, hogy bújtatni tudja a papokat, vagy odacsempészni őket, ahol éppen szükség volt rájuk. Ellátta őket papi öltözékkel, kenyérrel és borral, hogy misét tudjanak bemutatni, odavitte hozzájuk a keresztelendő kisbabákat, elvezette őket a családokhoz, ahol valamelyik szentség kiszolgáltatására volt szükség, vagy elbújtatta őket az erdőben.
Mindez persze nem volt könnyű feladat. Olykor csak észrevétlenül mozoghattak a papok, a sötétség leple alatt. Előfordult, hogy szembetalálkoztak a forradalom katonáival. Catherine állítólag egyszer borral lelocsolt egy papot, majd kiabált vele, és sikítozott, amíg elhaladtak egy katona mellett. „Polgártárs, ha nekem ilyen feleségem volna, belefojtanám a legközelebbi folyóba” – mondta együttérzően a katona. „Polgártárs, én is!” – hangzott a pap válasza.
A megjátszott részegség Catherine kedvenc trükkjei közé tartozott. Gyakran vetette be ezt a cselt, és vaskos sértéseket vágott a hahotázó katonák fejéhez, látszólag részegen, miközben a papok észrevétlen elosontak a hátuk mögött. Úgy tűnik, javára vált a csintalan gyerekkor, mert trükkjei meglepően jól működtek.
Kilenc éven át tevékenykedett Catherine a környék papjainak védelmében; több ezer egyházi személy köszönheti neki az életét. Egyetlen esetben vallott kudarcot – azt a papot a bátor kis domonkos harmadrendi elkísérte egészen a vesztőhelyig, s véréből felfogott egy keveset, melyet később hozzáérintett egy vak gyermek szeméhez, aki azon nyomban visszanyerte a látását. Ez az atya tiszteletreméltó Franois Filiol volt.
Catherine-t többször is letartóztatták és börtönbe zárták, ám annyira szerették az emberek, hogy minden alkalommal kiengedték, mert féltek attól, hogy milyen következményekkel járna, ha valami baja esne. Ha számításba vesszük, hogy a forradalmárok milyen könnyedén küldtek embereket a guillotine alá, láthatjuk, mekkora népszerűségnek örvendett Catherine.
Akármennyi életet mentett meg, és akármekkora volt is a tekintélye, Catherine mégis arra volt a legbüszkébb, hogy a városukban senki sem maradt megkereszteletlenül, és senki sem halt meg a betegek szentségének felvétele nélkül. Ez valóban csodaszámba ment egy olyan korban, amikor papnak lenni főbenjáró bűnnek számított.
Tíz éven át tartott az egyházüldözés. Amikor véget ért, Catherine visszatért eredeti szolgálatához: alamizsnát kéregetett a szegények számára. Addigra oly nagy tisztelet övezte, hogy nem jelentett számára nehézséget összegyűjteni, amire szükség volt. A világiak és a klerikusok egyaránt nagyra becsülték. Egy odalátogató püspök például ragaszkodott hozzá, hogy Catherine – egy laikus – áldja meg őt, s csak azután volt hajlandó ő is áldását adni Catherine-ra.
Nyolcvanegy éves korában bekövetkezett haláláig alázatos életet élt, annak ellenére, hogy a világ nagy tisztelettel vette körül. Csupán annyit akart, hogy szolgálhassa az Urat és az embereket, és ez megadatott neki. A világegyház július 4-én ünnepli Boldog Catherine Jarrige emléknapját, akit 1996-ban II. János Pál pápa avatott boldoggá.
Forrás: Aleteia.org
