Máthé György plébános a maga energikus, megnyerő személyiségével néhány év alatt fölrázta a város életét. Újabban nagy gondot fordít arra, hogy a város szülötte, a belvárosi templomban keresztelt Boldog Sándor István emlékét fönntartsa, és minél ismertebbé tegye.
Ma úgynevezett központi plébánia működik az egykori ferences templom és rendház helyén. Ebben az egyházmegyében is keresik a lelkipásztori ellátás újszerű formáit. Négy áldozópap és egy állandó diakónus él a plébánián, s innen látnak el tizenhét templomot. Hasonló módon működik a ceglédi és a salgótarjáni plébánia. Gyuri atya – ahogyan mindenki nevezi a népszerű lelkipásztort – elmondja, mindenütt világi segítőkre támaszkodnak, köztük nős diakónusokra. Szép számmal avatnak akolitusokat is, ők szentségimádást vezetnek, imaórát tartanak, összefogják a közösségeket. A feladatok egyébként is megnövekedtek: ott az iskola, az óvoda és más intézmények öröme és gondja.
„A vértanú az új nemzedék példaképe lett” – emlékeztetett Beer Miklós főpásztor, majd a következő szavakkal fordult az éppen ezen a napon a bérmálás szentségéhez járulókhoz: „Álljon előttetek annak példája, aki Jézus Krisztus mindhalálig való szeretetét közel hozta a mi nemzedékünkhöz, Szolnok városához, magyar népünkhöz.”
Tizenhatan vették föl a szentséget, a legfiatalabb tizennyolc éves, aztán egyetemisták s többségében – mint Gyuri atya fogalmazott – édesapák és édesanyák.
A bérmálásig, a hit megerősítéséhez tudatosan kell eljutni. Az odáig vezető út mindenki számára egyéni. Burján Tamásné történelem–orosz szakos tanárnő még a kommunista időkben kezdte tanulmányait, s már a rendszerváltozást követően diplomázott. „Mi voltunk az elsők, akiknek már nem kellett vizsgáznunk tudományos szocializmusból” – mondja nevetve. Édesapja unokatestvére volt Boldog Sándor István. „Odahaza nem sokat – sőt, egyáltalán nem – beszéltek a szalézi szerzetes rokonról, a család életét áthatotta a félelem. Amikor általános iskolába jártam, figyelmeztették a szüleimet, nem szeretnék a templom környékén látni a gyereket.”
Jóval később, „amikor Gyuri atyához kezdtem járni, hallottam többet az 1953-ban halálra ítélt rokonról, s néztem utána részletesebben az életének.” Máthé György 1982-ben került Rákospalotára káplánnak. Egy ott szolgáló kántortól – valójában szalézi szerzetes paptól – ismerte meg Sándor István nevét. Ennek történetét így meséli el: „Egy alkalommal a 301-es parcella közelében temettem a kántorral együtt, s a szertartás befejezése után elkanyarodtunk az akkor még feldúlt, elgazosodott parcellához, ahova alig merészkedtek az emberek. A szalézi szerzetes pap így szólt: imádkozzunk Sándor Istvánért. Soha nem hallottam ezt a nevet, kérdeztem: ki ő? Az atya otthon kezembe nyomott egy gépelt iratot, amelyet Ádám László, titokban működő szalézi tartományfőnök írt Sándor István kivégzése után… S annyi idő után én kerültem ide, ahol Sándor István született.”
Beer Miklós főpásztor beszédében emlékeztetett: „Száz éve született Sándor István, s ez az évszám több évfordulóra figyelmeztet. Az egyik, amely az egész világot elgondolkoztatja, az első világháború kitörése 1914-ben. Mélységes gyűlölet uralkodott el Európában, s ma érthetetlennek tartjuk, miért gyilkolták egymást az emberek négy éven át. A háború, a gyűlölet megmagyarázhatatlan jelensége emberi sorsunknak, történelmünknek. A háború a halál emléke, miközben a mai ünnepen egy születésnapra gondolunk. Száz évvel ezelőtti születésnapjára annak, aki életét áldozta tanítványaiért, rendtársaiért, mindnyájunkért. Közel hozta Jézus keresztáldozatának üzenetét. Az egyik oldalon a halál száz évvel ezelőtt, a másik oldalon pedig az élet.”
Szolnok város tanácsa 1832-ben, a pestisjárvány idején a város védőszentjévé fogadta Xavéri Szent Ferencet. Minden év augusztus 6-án körmenetben vonultak a ferences templomból a jezsuita szent kápolnájáig. Ez a szokás 1950-ben megszakadt, de ma is emlékeznek a szentre, aki mellé most Boldog Sándor Istvánt választották.
Átvitt értelemben a pestis ma is fenyegeti népünket, mondta Máthé György az ünnepség után. Szembe kell nézni azokkal az ideológiákkal, és ellen kell állni azoknak az ártó eszméknek, amelyek a krisztusi jóval szemben a rossz hatalmát hirdetik. „Ma a közömbössé vált, nihilista szemléletű embereket kell kisegíteni a szellemi-lelki pestisből.”
Sándor István tragikus korban, szélsőséges élethelyzetben állt helyt. Tőlünk az élet – Isten – ma nem ezt kívánja. De elvárja, hogy teljesítsük állapotbeli kötelességeinket. „Mert mi az ő akarata? – tette fel a kérdést Gyuri atya. – Az, amit nekünk ma kell megtennünk. Aki autót vezet, vezesse normálisan, aki iskolát vezet, irányítsa normálisan, a gyereknek meg kell tanulnia a leckét, az anyukának el kell készítenie az ebédet…”
Az ember eszmeileg mindig keresi Isten akaratát, s hogy megtalálja, mérlegelnie kell: hogyan döntsön, miként válasszon? „Sándor István a maga helyzetében ugyanezt tette: menjen-e vagy maradjon? Hiszen érvényes kiutazási engedélye volt Olaszországba. Jézus mondja: aki a kicsiben hű, az lesz hű a nagyban is. Vállalnunk kell a mindennapok egyszerű áldozatát. Sándor István a mindennapokban is helytállt, s a rendkívüli helyzetben is képes volt erre.”
A plébános atya elgondolkodott, majd így folytatta: „Ott állunk a kegyelem és a bűn határán. Megadjuk-e magunkat a kísértésnek, vagy nem? Örök kérdése ez az embernek.”
A főpásztor más megvilágításban ugyanerről beszélt: „Amikor az Úr Jézus keresztjére tekintünk, a nagypénteki drámára, megdöbbentő ellentmondással találkozunk: Isten, aki szeret minket, hagyta, hogy mi, emberek megöljük őt. De minden nagypénteken és minden húsvétkor hittel valljuk, hogy az Úristen legyőzte a halált, legyőzte a gonoszságot, legyőzte a gyűlöletet – éppen az ő önfeláldozó halálával.”
A hívő ember így tekint a keresztre: ahonnan a halál származott, onnan fakad az élet, folytatta Beer Miklós, s a történelmi múlt összefüggéseire utalt: „Megölhették őt, értelmetlen gyűlölettel, de néhány évvel később a pesti fiatalok kimondták: Elég már, elég a gyűlöletből, a gonoszságból! Elég már a halálból!”
Boldog Sándor István sorsában valóban ezt látjuk: az egyik oldalon a gyűlölet, a másik oldalon a szabadság üzenete. Az egyik oldalon a rabság, a halál, a gonoszság, a gyűlölet rabsága, a másik oldalon az ifjúság életigenlő üzenete: a szabadság vágya.
A rabság és a szabadság szemben állásáról, ma is érvényes értelmezéséről ezt mondotta a főpásztor: „Az Úristen segítségét kérjük, adjon bátorságot, hogy újra és újra a szabadságra mondjunk igent. Utasítsuk vissza a rabság ajánlatát és csábítását. Ameddig a szabadság azt jelenti, mit szabad nekem, s nem törődöm másokkal, addig rab vagyok. A szabadság, amely az emberhez méltó, és amelynek jövője van, az ott kezdődik, amikor észreveszem a másik embert, testvérként elfogadom, és áldozatot tudok hozni érte.”
A szentmise után következett a templom előtti téren az aláírás, ott voltak a szalézi ifjúsági mozgalom fiataljai, legalább százan, három napig Szolnokon tartották lelki továbbképzésüket. Az újonnan bérmáltak égő mécseseket helyeztek el Sándor István szobra körül, s a fiatalokkal együtt nagyobb kört képeztek. Csöndes, erős hatású pillanatok. S tovább kísér a templomban hallott gondolat: „Boldog Sándor István szerette tanítványait, s vállalta értük a halált. Mert szabad volt a lelke. Nem lehetett megfélemlíteni, nem lehetett zsarolni őt. Meghalt, de életáldozatából élet fakad. S ma rajtunk múlik, hogy az európai liberalizmus csábítását vissza tudjuk-e utasítani? Mi nem az önzés, a szerzett jogok szabadságát képviseljük, hanem a Krisztustól tanult önzetlen jóságot, a másokért áldozatot vállaló szeretet szabadságát.”
Igen, ez az emberhez méltó szabadság – s mégis, mennyire nehéz akár látszólag egyszerű élethelyzetekben is eljutni ehhez a szabadsághoz. De éppen ez az! Nem adhatjuk föl, bármennyire szeretnék is időnként egyesek lerántani ezt a törekvést. Gyuri atya úgy fogalmazott: Sándor István sorsa emberi – pusztán emberi – szempontból teljes kudarc. De a mélységet azért kellett elszenvednie, hogy a magasságba jusson. Ezt az „egyszerű” programot közvetítette október huszonhatodika Szolnokon.
Fotó: Cser István
