A Csallóköz falvaiban maradt fenn legtovább a felvidéki települések éjjeli őreinek az a középkorig visszanyúló szokása, hogy a hajnali pirkadat közeledtével magyar rigmusokkal szólongatták egymást: „Szóljál virrasztó, szóljál!” A virrasztó a felszólításra e dallal válaszolt: „Hajnal vagyon, szép piros hajnal, hajnal vagyon!” Később a szlovák „poroszló őrök” már romlott magyarsággal kiáltották ugyanezt: „Szalaj, virrasztaj.”
Ha ehhez hasonló rigmusokba, különböző dalokba, mesékbe szőtt személyes vagy közösségi üzenetek kísérték a hétköznapok munkás életét, akkor bátran gondolhatjuk, hogy ebben a környezetben a felcseperedő gyermekek lelki fejlődésére az efféle ingerek mély hatást gyakorolhattak. Befolyásolhatták, megfelelő irányba terelhették felnőttkori érdeklődésüket. Valószínű, hogy a dallamok, mondókák egyszerű szépsége megérintette az ifjú Ipolyi Arnoldot is, aki Stummer Ferenc főszolgabíró és felesége, Szmrecsányi Arzéna legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1823-ban. „Legcsiklandóbb tárgy: a nevem; én abnormis, csúnya német nevem nem használhatom… választott álnév, olvassa: Ipolyi” – írja egyik felnőttkori levelében.
A Petőfi korú gyermek neveltetése, befelé forduló lelki alkata, illetve a piarista tanárok hatására egyre nagyobb vonzalmat érzett a papi hivatás és a tudományos életpálya iránt. Tudásszomját a selmeci, pozsonyi és nagyszombati tanulmányok után a bécsi Pázmáneumban elégíthette ki. Később jelentős hatást gyakorolt rá Mednyánszky Alajos könyvtára, kéziratgyűjteménye, valamint az 1844-ben elhunyt családfő életművének megismerése. Akkortájt kezdett érdeklődni a magyar nép ősvallása iránt. Úgy gondolta, hogy a nép századok távlatából is őrzi ősi hitrendszerét, s a néphagyomány lehet a legfontosabb forrás, amely közel viheti a kutatót az egykori hiedelemvilághoz. A néphagyomány, a nép történelmi tudata kiindulópontként szolgálhat a magyarság múltjának megismeréséhez – vallotta.
Ipolyi Arnold a Kisfaludy Társaság 1846-ban meghirdetett pályázatára fogott hozzá a gyűjtéshez. Magyar Mythológia című, 1854-ben
megjelent győztes pályamunkájával átfogó képet adott az ősi magyar hitvilágról. E páratlan vállalkozás beható ismertetésére most sajnálatosan nincs helyünk, mindössze Hoppál Mihály véleményét idézzük, aki szerint „ez a könyv volt szellemi kultúránk első elemző összefoglalása: a hitvilágot mint összefüggő rendszert vizsgálta”.
„A magyar történelem sorsfordulóit, a honfoglalás jeleneteit, az őshaza képzelt tájait, csataképeket, várakat, a jellegzetes magyar vidéket” ábrázoló leírásokból számos festő és író merített ihletet. „Alakult egy magyar ikonográfia, amelynek további formálói ott vannak a historizmustól a népi zsáneren át a már autonóm tájmisztikáig. Széles időmezőben Lotz Károlytól, Ligeti Antalon át Munkácsy Mihályig (képünkön a festő Honfoglalás című alkotása), s onnan tovább Mednyánszky Lászlóig és Csontváry Kosztka Tivadarig” — írja Király Erzsébet.
Ipolyi a könyv megírásakor a zohori plébánián teljesített szolgálatot, és megtanult szlovákul, hogy a híveinek prédikálhasson. Édesanyja korán megözvegyült, s a legidősebb fiú plébánosi javadalmából kellett eltartani a népes családot. Három fiútestvére hazafias kötelességből részt vett a szabadságharcban, emiatt sehol sem vállalhattak munkát, illetve egyikük a halálbüntetés elől Törökországba menekült. Két kiskorú húga pedig még édesanyjuk gyámolítására szorult. A világtól elzárt „zohori börtön” – ahogy barátai nevezték – a lelkipásztori szolgálat mellett lehetőséget adott az elmélyült alkotómunkára is, és néhány év alatt „világító kunyhóvá” változott. A gyűjtőmunkát könyve megjelenése után is folytatta: munkatársaival a Csallóköz tájszólását, helyneveit, szokásait, regéit jegyezték fel, vizsgálták a tájegység régiségeit, építészeti emlékeit, levéltári anyagait. Az ősvalláskutatás helyett figyelme egyre inkább a művészettörténet felé fordult. 1859-ben megjelent első összefoglaló művészettörténeti műve, A Csallóköz műemlékei. A tájegységről azóta sem született ennél részletesebb építészettörténeti, művészettörténeti monográfia.
1860-tól tudományos érdemeivel párhuzamosan egyházi megbecsülése is növekedett. Törökszentmiklósi plébános lett, pápai kamarás, egri kanonok, majd a Központi Papnevelő Intézet rektora. A Tudományos Akadémia tagjává választották. Akadémiai székfoglalójául a deákmonostori román bazilika monografikus igényű feldolgozását választotta. Őt tekinthetjük a magyar műemlékvédelem első módszeres művelőjének. Behatóan foglalkozott a középkori festészettel, szobrászattal, ötvösművészettel, textíliákkal; minden olyan tárgycsoporttal, amely segítségére lehetett múltunk rekonstruálásában.
1872-ben besztercebányai püspökké szentelték. Időközben – számos tudományos funkció betöltése mellett – kiállításokat rendezett, Konstantinápolyban Mátyás király corvináit kutatta, részt vett a Szent Korona Bizottság munkájában, püspöki jövedelméből önzetlenül támogatta a középkori művészeti emlékek megmentését, a Műcsarnokban pedig ő köszöntötte a hazalátogató Munkácsy Mihályt.
Már beteg volt, amikor 1886 februárjában kinevezték nagyváradi püspöknek. 1886. december 2-án, déli fél egy órakor munka közben, „midőn íróasztalánál lehajolt egy alsószekrényhez, egy könyvet keresve agyszélhűdés érinté.”
Ipolyi Arnold hatalmas, széles szellemi horizontú életművének végső célja az volt, hogy a nemzeti múlt, a nemzeti karakter megismerése révén hőn szeretett nemzetének felemelkedését szolgálja. Vagyis legfőbb feladatunk – tanítja impozáns életműve – mindenkor, minden körülmények között: „patriam illustrare” – „ékesíteni a hazát.”
