Az óvodáskor végére a gyerekek életében egyre fontosabbá válik a teljesítmény. Ez már az iskolaérettség előszele: észreveszik azokat az elvárásokat, amelyeket a környezetük támaszt velük szemben, s elkezdik értékelni önmagukat. Korábban csak a saját tevékenységük volt fontos, most éles szemmel figyelik azt is, mit tesznek, mit érnek el a többiek, s ehhez viszonyítják saját eredményeiket. Hamar kiderül, hogy míg óvodásként ők voltak a világűr urai vagy babaország teljhatalmú tündérkirálynői, mostanra visszaváltoztak a sok okos felnőtt közt ügyetlenkedő kisgyerekké. És ez bizony időnként elkeserítő.
Átélni, hogy amit teljesítettem, az nem volt elég, legyőztek, a rangsor végén kullogok. Ebben az életkorban a gyerekek még nem tudják biztosan megítélni, mi múlt rajtuk, s mi a puszta szerencsén. A teljesítmény és a tudás reális megítéléséhez még sok visszajelzésre, fejlődő önismeretre van szükségük. Indulataik megfelelő szabályozásához pedig egy-két évre, sok gyakorlásra.
Mi hát a helyes hozzáállás a kis játékrontókhoz? Először is tudatosítsuk magunkban, hogy mindez a normális fejlődés része. Örüljünk, hogy gyermekünk megérett arra, hogy észlelje az elvárásokat, a feladatokat maga körül: ez lesz az alapja a valódi teljesítmények létrejöttének. Vegyük figyelembe, hogy bár a gyerekek egyre okosabbak, az érzelmeikkel, indulataikkal való bánni tudás nem intellektus kérdése: azt külön tanulni kell. Ettől persze a családi jó hangulat nem eshet minden este áldozatául a szerencse forgandóságának: megpróbálhatunk kitalálni olyan játékokat, amelyekben inkább a csapatmunka, az ötletesség a fontos (bár az apja vesztését krokodilkönnyekkel gyászoló hatéves látványát talán így sem ússzuk meg…). Jó megoldás az is, ha olyan játékokat választunk, amelyekben gyors menetek váltogatják egymást, sok-sok nyerési-vesztési lehetőséget kínálva. Így könnyebben átélhető, hogy a kudarc nem végleges, van esély szépíteni. Ne feledjük, hogy a kicsik a felnőttektől lesik el a jó példát, hogyan lehet sportszerűen gratulálni a másik győzelméhez, és a veszteség ellenére is reálisan értékelni a saját jó lépéseinket. A kudarcokat kibírni – a játékban vagy az életben – bizony nem csekély teljesítmény, felnőttként sem.
