Bizonyára figyelemmel kíséri az Európa-bajnokság eseményeinek alakulását. Hogyan szurkolt a magyar csapatnak?
– Amikor csak tehettem, megnézem a magyarok mérkőzéseit. Sajnos a harmadik szereplésüket, a portugálok elleni meccset nem láttam, pedig az elmondások szerint az volt az Eb egyik legjobb mérkőzése. Éppen papi találkozót tartottunk Milejszegen, Zalaegerszeg mellett. Bármennyire is szeretem a focit, a paptestvéreim természetesen fontosabbak számomra. Ebből is látszik, hogy a labdarúgás csapatjátékra tanít, a közösség fontosságára.
Azt hiszem, nemcsak mi, szurkolók, hanem maguk a játékosok sem gondolták volna, hogy a legmerészebb álmaikat is felülmúlva csoportelsőként jutnak tovább a nyolcaddöntőbe. Mi lehet az oka ennek a jó teljesítménynek?
– Mindenképpen a magas színvonalú szakmai munka. Bernd Storck és segítője, Andy Möller nagyon sokat tesztelték a játékosokat, és mindenkivel begyakoroltatták, mit kell tennie. Aztán összeállt a fejekben a koncepció, hogyan lehet eredményt elérni egy-egy csapat ellen, és ezt sikerült is megvalósítani. Szakmai szempontból ebben látom az eredmények kulcsát. A pszichés tényezőket illetően pedig a magyarázat az lehet, végre kezdjük értéknek tekinteni, hogy magyarok vagyunk. Nem kell nekünk elhagynunk ezt az országot azért, hogy sikeresek legyünk. Lehet, hogy Magyarország nem olyan gazdag, mint a nyugati államok, de nekünk is vannak értékeink, és a mi felelősségünk, hogy megőrizzük ezeket. A futball terén is említésre méltó hagyományokat mondhatunk magunkénak. A mai magyar csapatban játszó sportolókban látom azt is, hogy szeretnének példaképek lenni. Amikor gyermekkoromban a pályán játszottunk, mi Törőcsikre vagy Nyilasira akartunk hasonlítani. Most megint vannak olyan labdarúgók, akiket nemcsak a sajtó kapott föl, hanem valóban nagyon népszerűek a fiatalok, a gyermekek körében is, és akikre mintaként tekintenek a ma felnövekvők.
Hogyan értékeli a magyar csapat teljesítményét?
– Már az óriási eredmény, hogy negyvennégy év után kijutottunk az Európa-bajnokságra. Harminc év telt el azóta is, hogy a magyar futballválogatott utoljára szerepelt világversenyen. Ezek után már akár az is szép eredménynek számított volna, ha a fiúk vereséggel zárták volna a csoportmérkőzéseket. De nem így történt. Amit tettek, az felrázta a magyarságot, óriási lelkesedéssel töltötte el az embereket. Ezt a sikert nyugalommal, szabadsággal, görcsösség nélküli játékkal tudta elérni a csapat. Nekünk nincsenek sztárjaink vagy nagyon kiugró személyiségeink, de a csapatszellem, az egymásért küzdés nagyszerűen működik. Jó érzéssel tölt el, hogy az Európa-bajnokságon vannak olyan labdarúgók is, akik rámutatnak arra, hogy hívőként is lehet játszani ezt a játékot. Ha valaki gólt lő, azért az égieknek ad hálát – mint például a magyarok közül Gera Zoltán. Nagyon örülök annak, hogy ebből a szempontból is példaképek lehetnek a futballisták.
Ha már a hit és a futball kapcsolata szóba került: a foci, vagy tágabb értelemben a sport mindig is fontos eszköz volt a katolikus pasztorációban és misszióban. Különösen a fiatalokat lehetett, lehet megnyerni vele. Elég, ha Don Bosco pedagógiájára gondolunk. Mi a titka annak, hogy a sport az egyházi közegben is ilyen fontos helyet vívott ki magának?
– A játéknak, a játékosságnak nagyon fontos szerepe van az ember életében. Nemcsak szórakoztat, hanem nagyon sok mindenre meg is tanít. A sport révén megértjük, milyen lényeges, hogy küzdjünk egymásért, hogy helyzetbe hozzam a másik embert, aki velem egy csapatban játszik, és ne az legyen a fontos, hogy én lőjem a gólt, hanem hogy nyerjen a csapatunk, és elérjük a célunkat. Jómagam például a labdarúgás révén tanultam meg, hogy mit jelent másokkal közösségben egymásért küzdeni, és áldozatot vállalni a többiekért. Ha együtt játszunk valakivel, az a közösségről, az együtt létezésről is szól. Focizás közben értettem meg azt is, hogy a másikat tisztelni kell, az ellenfél nem ellenség, és ha nemes küzdelemben játszunk is egymással szemben egy mérkőzést, attól még barátok is lehetünk. A foci megismertet a játék örömével és azzal is, hogy nem mindig alakul az életünk úgy, ahogyan azt szeretnénk, s ezáltal megtanulunk veszíteni is. Éppen ezért szeretem a focit nézni is, meg játszani is.
Don Bosco nevelési módszerének a lényege a következő: fontosnak tartom, amit a gyermek fontosnak tart, így aztán ő is lényegesnek találja, ami számomra fontos: Isten ügyét. Ha a játékban vele vagyok, akkor a játék után is kapcsolatot tart velem. Az önfeledt játék ráadásul az öröm, a küzdelem, az áldozat, a készülődés valóságába emel minket, és sok tekintetben hasonlít az életünkre.
A portugálok elleni mérkőzés előtt rengetegen gyűltek össze az egyik lyoni templomban, hogy együtt imádkozzanak a magyar válogatottért. Hogyan fogadta ezt a hírt?
– A találkozónk miatt csak utólag értesültem erről, de természetesen mindig nagyon örülök, ha az emberek együtt imádkoznak. Mi, keresztények lényegesnek tartjuk, hogy a dolgainkat Istennel kezdjük, és vele is fejezzük be. Egy fontos futballmeccs sem kell, hogy kivételt jelentsen ez alól. Imádkozhatunk egy mérkőzés előtt, hogy győzzünk, de nem ez a legfontosabb, hanem hogy a szeretet parancsa szerint teljen el a játék ideje, és ha Isten úgy akarja, nyerjünk, ha pedig nem, akkor adjon erőt, hogy meg tudjunk birkózni a vereséggel. Csak életünk nagy meccsét ne veszítsük el!
