Sokunkban sokféle kép él a cigányokról. Talán a legtöbben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy például a média által közvetített feszültségkeltés minden cigány emberre jellemző. Szabóné Kármán Judit romológus, egyetemi oktató születésétől kezdve magába szívta a másik ember teljes elfogadásának és szeretetének módszerét. Egyetemi munkássága során is igyekszik a hamis, előítéletekkel terhes cigányképet megváltoztatni – a helyszínen is, hiszen az ember testközelből tudja megtapasztalni annak ellenkezőjét, amiről gyakorta hall. Ahogy Kármán Judit mondja: „Nincs más út, csak a közös út. Együtt, egymás kezét megfogva” -, majd így folytatja: „Ha valaki végignézi a cigányság történelmét, megérti: nem arról van szó, hogy itt él közöttünk egy tunya, fejlődni nem akaró, lusta, lumpen népcsoport, hanem valami miatt ilyenné vált egy részük – de közel sem mind ilyenek.” Szerinte „a magyar többségi társadalomnak is megvannak a mulasztásai, és megvannak a lehetőségei”, hogy ezt a fajta képet megváltoztassuk. Mert hogyan is lehetne előrehaladni, válságot leküzdeni, gazdaságilag jobb helyzetbe kerülni, ha az országon belül nincs egyetértés? Azzal, hogy az oktatás területén a cigányságnak csupán elenyésző hányada részesülhet magasabb rendű oktatásban, folytatva azt a szocialista hagyományt, amelynek az volt a célja, hogy „legyen egy több százezres réteg, amely a betanított fizikai munkásokat adja az országnak” – mondta Kármán Judit.
Az oktatás az egyik legfontosabb útja annak, hogy ez a nagyon leszakadt réteg visszanyerhesse helyét a magyar társadalomban. Ez nem csupán az iskolában alkalmazott integrált oktatást, annak módszereit jelenti, hanem azt is, hogy már óvodáskortól el kell kezdeniük a gyermekeknek és szüleiknek azt az integrálódási folyamatot, amellyel később elkerülhető lenne a lemaradás. Kármán Judit felhívja a figyelmet, hogy „másképp szocializálódnak a cigány gyerekek, akiknek 60-70 százaléka mélyszegénységben él. Nekik nem elég csak az iskolában találkozni a többségi társadalom elvárásaival, mert itt már szankciókat von maga után, ha nem tudnak úgy ülni, nem tudnak figyelni, nem mennek be az órára. Vissza kellene állítani az óvodákat a kistelepüléseken. Ahol lehet, családóvodákat kellene létrehozni. Egészen máshogy kell a cigány gyerekekkel foglalkozni.”
Majd kitért annak fontosságára is, amit a szülőkkel való kapcsolattartás jelent. „Azt gondolom, régen nem itt tartana az ország, ha a pedagógusok tanévkezdés előtt a cigánytelepen kezdenék a látogatást. Elmennének a városi gettóba, a falusi cigánytelepre, mindenhova bemennének, bemutatkoznának, leülnének, adj’isten egy kávét is elfogadnának. A cigány kultúrában benne van a szeretetteljes vendéglátás hagyománya. Aki nem volt még ilyen helyzetben, elképzelni sem tudja, hogy ez milyen sokat számít. Ha jó kapcsolat alakul ki a pedagógus és a család között, a cigány szülő lesz az első, aki nyakon csördíti a gyerekét, ha valami probléma merül fel, és nem ő fog berohangálni a tanárhoz, hogy „rendet” tegyen – mondja el a „titkot” a szakember. Ez a titok azonban a mai társadalomban mindenkire érvényes – akár cigány, akár nem, hiszen a megelőlegezett bizalom, a másik emberszámba vétele változtathatja meg a kapcsolatokat. Csupán hinni kell abban, amiben a Cigánypasztorációs Műhely résztvevői, előadói vallásuktól függetlenül, rendületlenül hisznek: ez pedig az, hogy igenis lehetséges az együttműködés.
Az együttműködésben nekünk, Krisztus-hívőknek kell az élen járnunk. „Ha keresztények vagyunk, Krisztus a példánk. Ha Jézus ma eljönne, biztos, hogy a cigánytelepeken is járna, és magához ölelné az embereket, látva nyomorukat és szegénységüket. Mindannyiunknak ez a dolga: kinyújtani a kezünket. Nekik is kell hirdetni az evangéliumot, hiszen ők is meg lettek híva.” Kármán Judit örömmel számolt be azokról a házaspárokról, akik a hívő vallásosság segítségével meg tudták változtatni életüket: leszoktak a drogról, rendezték kapcsolatukat, és ezzel természetesen a környezetüknek is példát nyújtottak. Ne engedjünk annak a befolyásnak, amely aláássa a bizalmat azok iránt, akik szükséget szenvednek.