Ahogy a nagy események végigkísérik történelmünket, életünk emlékezetes pillanatait, úgy a labdarúgásban is vannak mérföldkőnek nevezhető mérkőzések. A magyar futballsport néhány évtizeddel korábban nyert polgárjogot, mint a lengyel, így a mieink segítőként lehettek jelen a lengyel foci születésénél: egymás társaságában élhettük át labdarúgásunk történetének csúcspontjait és hullámvölgyeit. Olykor a nemzetközi politika, a világháború vagy éppen a különféle diktatúrák árnyéka vetült a sporteseményekre. A két nép sportbarátsága azonban változatlan maradt.
Az első világháborút lezáró békeszerződéseknek köszönhetően Lengyelország százhuszonhárom év után visszanyerte függetlenségét. A lengyelek 1921 decemberében Budapesten, az MTK Hungária körúti pályáján játszották első nemzetközi mérkőzésüket. A világháború során tönkrement úthálózat miatt harminchat óra alatt tették meg Krakkóból a négyszáz kilométeres távolságot. Edzőjük a magyar Pozsonyi Imre volt, aki egyúttal a Cracovia csapatát is irányította–e krakkói klub az ő vezetésével nyerte meg 1920-ban az első lengyel nemzeti bajnokságot. A nevezetes meccset egy frissen csehszlovákká lett (valójában szudétavidéki német) bíró vezette, és nyolcezer néző tekintette meg. A lengyel szurkolótábor két főből állt… Mivel a korábbi budapesti rendbontások miatt a nyilvános mérkőzések rendezését egy héttel korábban az illetékes rendőrkapitány betiltotta, tudni lehetett, hogy a drukkerek egy ideig nem láthatnak több mérkőzést fővárosunkban. Ezt a lengyel–magyar meccset a tiltó határozat dacára is engedélyezték, mondván: a két nép barátságából fakadóan biztosan nem lesz verekedés.
A magyar csapat nagy fölényben játszott, ennek ellenére csak egyetlen gólt lőtt, a tizennyolcadik percben. Még az első félidőben az egyik lengyel csatár, Wacław Kuchar támadásba lendült: kicselezte a kifutó kapust, Zsák Károlyt, ám az üres kapu felé tartva véletlenül megütötte a mögé került hálóőrt, aki elesett. Ezt látva Kuchar a gólvonal előtt megállította a labdát: nem egyenlített ki, hanem a földön fekvő magyarhoz lépett, és felsegítette. Így győzött a magyar csapat 1:0-ra. Kuchart a mérkőzés után sokan támadták a kihagyott gólhelyzet miatt, ám ő azt felelte, hogy a magyarokkal szembeni fair playt mindennél többre becsüli. A másnapi magyar Sporthírlap e szavakkal számolt be az eseményről:
„Valójában a lengyel futballsportnak volt ez a mérkőzés az igazi ünnepe. Az ismét önálló, egységes, független Lengyelországot első ízben képviselte nemzeti csapatként tizenegy futballista. Ha fáj is nekünk a magyar csapat gyenge szereplése, azért szívből örülünk, hogy a hozzánk mindig igaz barátsággal közeledő lengyel futballsport belépése a futballnemzetek sorába nem egy lesújtó vereség kíséretében történt meg.”
Hasonlóan történelmi jelentőségűnek bizonyult az a lengyel–magyar mérkőzés, amelyet négy nappal a második világháború kitörése előtt, 1939. augusztus 27-én rendeztek Varsóban. A vendéglátók 4:2-re győztek, első ízben legyőzve a magyar válogatottat. A Nemzeti Sport tudósítója arról számolt be, hogy nagy élményt jelentett átkelnie a frissen visszaállított lengyel–magyar határon. A meccset húszezer néző látta – eredetileg többre számítottak, de a varsói lakosok aznap légvédelmi árkokat ástak. A lengyel focisták pedig a meccs előtt panaszkodtak, mondván: nem tudják, milyen összeállításban lépnek pályára, mert többen szinte csak beesnek a mérkőzésre.
