Egyház az évszázadokban

Ma már nem lehet úgy hinni, ahogyan a megelőző korok emberei hittek – jegyzi meg a szerző mindjárt könyve legelején. Nem lehetünk – nem is tudunk – ugyanolyan módon keresztények lenni, mint mondjuk a III. század római polgárai. Ezért is fontos, hogy érdemben reagáljunk arra az átalakulásra, amely az idők folyamán végbement a kereszténységen belül, mert e változás mind a mai napig tart. Nem mondhatjuk, hogy az egyház már az első századokban elnyerte végleges formáját, mint ahogyan azt sem, hogy a történelem valamely pontján mintaszerű tökéletességet ért volna el.


Ebben az újramesélésben kiemelt jelentőségük van a fordulópontoknak és az ezekkel kapcsolatban felmerült kérdéseknek. Vajon milyen mértékben alkalmazkodik környezetéhez a kereszténység akkor, amikor már nem üldözik, és egyre jobban átjárja a társadalom szövetét? Milyen hatással lesz rá az a jelenség, hogy a ranglétrán való előrejutásban már nem hátrány, hanem kifejezett előny, ha valaki keresztény? És hogy még egyet kiemeljünk az ezernyi izgalmas felvetés közül: vajon hogyan befolyásolja a manicheizmus újjáéledése a keresztény szerzetesség történetének alakulását? Milyen összefüggés állapítható meg a katharok feltűnése és a domonkos, valamint a ferences rend gyors elterjedése között?

 

A szerző a nagy emberek nagy tettei mellett megemlékezik a katolikus hétköznapokról is, hiszen az életmód vizsgálata sokszor többet mond el egy-egy korszakról, mint a jelentős események felsorolása.

Minden katolikustól elvárható, hogy legalább nagy vonalakban ismerje az egyház történetét. Például Moisset könyvéből.

(Jean-Pierre Moisset: A katolicizmus története. Bencés Kiadó, 2012)