Faragó Márk, a hegedűs csodagyerekként indult, szegedi születésű zongoraművész Lipcséből tér haza évről évre, hogy az egyetem Őszi Kulturális Fesztiválján beavatással fölérő koncerteken vegye sorra a hangszer repertoárját. Nem zongorista: muzsikus – állapítom meg Márk különös fejlődésvonala láttán. Aztán, ahogy a hangszer előtt ül, valami többre is rádöbbent. Nem játssza – hallgatja a zenét.
– Pontosan az a helyzet Schuberttel is, ami Grieggel: általában elkönyvelik a finom szalondarabok szerzőjeként. Az Impromptuk azonban kiáltó ellentétben állnak az efféle vélekedésekkel. Az utolsó esztendőben születtek, a C-dúr vonósötös és a Téli utazás mellett, végső hajtásaiként e tragikusan megtört életútnak, e félszeg zseni utolsó, félénk vallomásaiként.
– Nem alaptalan Hans Gál megállapítása: „Soha nem ajándékozták meg a világot ilyen értékes anyaggal ennyire egyszerű formában.” Mindig úgy érzem, ez a dalszerző valamennyi apróságába szimfóniaciklusokra elegendő érzelmi anyagot sűrített. Ebből fakad a Schubert-alkotások mellbevágó tragikuma: mintha jégbefagyott virágokat látnánk…
– Magam is arra törekedtem, hogy a félreismert Schubert, a kisformák mögé rejtőző tragikus óriás bontakozzék ki a játékom által. Éppen a harmadik Impromptu zenekari hangzása az egyik dolog, amit elérni vágytam. Unos-untalan a jobbkéz dallamával találkozunk előadásokon és felvételeken. Könnyed játszadozással. Pedig a mély, igazi, fájdalmas mondanivaló a basszus harmóniáiban döng. Azért választottam a szokásosnál lassúbb tempót, mert úgy érzem, mindez elsikkad, ha csak a főtéma dallamvezetésére koncentrálunk. A negyedik „tragikus csilingelését” nem fogalmaztam meg így, szavakban, de igaz, hogy talán csak Mozart c-moll koncertjének Larghettója mutat ennyire ellentmondásos képet: játékosság és visszafordíthatatlan tragédia egyidejűségét.
– Liszt-koncertetűdjeid is mintha valamiféle ismeretlen, pasztelles árnyalatot leheltek volna az idén ünnepelt romantikus hérosz portréjára.
– Annyian játszanak Liszt-estet az idén, hogy az ötlettől is visszariadtam. Soha annyi h-moll és Dante-szonátát, Transzcendens etűdöt és Mefisztó-keringőt nem hallottunk, mint a bicentenáriumi évben. Pedig hihetetlen kincsesbánya például a Zarándokévek harmadik, magyar és olasz kötete. Sejtelmem sincs, miért áll meg mindenki a Villa d’este szökőkútjainál? A Három koncertetűd pedig szerintem a legizgalmasabb Liszt-darabok közé sorolható. A Sóhajt még csak-csak hallani néha, de együtt a három jóformán sohasem hangzik fel. Pedig egészen izgalmas, milyen áthallások jelennek meg például a 2. etűd, a La leggierezza és Chopin 3. Impromptuje között. Ugyanaz a típusú bevezetés az elején, ugyanúgy kromatikus dallam. Vagy ott a 3. Liszt-etűd, A Sóhaj és Chopin 4. Impromptuje középrészének párhuzama. Megpróbáltam úgy válogatni össze a koncerten elhangzó műveket, hogy azok így, egymás mellett, esztétikai, szellemtörténeti összefüggésekre világítsanak rá.
– Nemcsak a tempókkal, de az időrenddel is autonóm módon bántál.
– Az utolsó percben, a próba alatt döntöttem el, hogy Schubert, aki 1828-ban, Chopin és Liszt színre lépését megelőzőleg sírba szállt, a nagy utódokat követően szólaljon meg. Liszt modernitása lélegzetelállító, Chopin laza, költői formakezelése utolérhetetlen. Mégis úgy érzem, a Schubert-impromptuk tragikuma után nincs mit mondani tovább.
