Egy vereség margójára

Lehet még újat mondani a háború abszurditásáról az Apokalipszis most (1979), A szakasz (1986) vagy az Acéllövedék (1987) után? Lehet még fokozni azt a megrázó erőt, amellyel A tengeralattjáró (1981), Az elit alakulat (2001) vagy éppen A dicsőség zászlaja (2006) a hősiesség és a borzalmas pusztítás egyvelegét megmutatta? Aki ismeri Christopher Nolan életművét, minden bizonnyal nagy reményekkel tekintett új háborús filmje elé. Az angol rendező ugyanis mind ez idáig egészen különleges érzékkel nyúlt a legkülönfélébb műfajokhoz, gondoljunk csak a Mementó (2000), az Eredet (2010), a Csillagok között (2014) című filmekre, vagy akár a Batman-trilógiára. A Dunkirket látva úgy tűnik, amihez csak Nolan hozzáér, az arannyá változik.
A hitleri Németország 1940. május 10-én megindította Francia­ország elleni hadjáratát. A Wehrmachtnak mindössze két hét kellett ahhoz, hogy Hollandiát és Belgiumot lerohanva bekerítse a brit expedíciós és a francia erőket. Északon Calais elfoglalása után már csak Dunkerque tartotta magát, e szűk területre szorult be majd négyszázezer szövetséges katona. A brit hadvezetés az ő megmentésükre indította el a Dinamó hadműveletet, melyre május 26. és június 4. között került sor. Miközben – elsősorban a franciák – hősiesen védték a város környékét, a számtalan hadihajó mellett megannyi kisebb bárka, komp, motorcsónak, halászhajó és magánjacht – összesen nyolcszáznyolcvanhét vízi jármű – segített az evakuálásban. Az akció végül sikerrel járt – május 31-én például egy nap alatt hatvannyolcezer embert vittek át a túlsó partra –, közel háromszáznegyvenezer brit és francia katona érte el a biztonságos angliai kikötőket. E történelmi esemény adta az alapját a Dunkirk című filmnek.
A témaválasztás ugyanakkor igencsak meglepő. A második világháború tálcán kínálja az izgalmasabbnál izgalmasabb ütközeteket. Vajon miért érdekes egy katasztrofális vereség utolsó felvonása? Sok rendező értelemszerűen nem elégszik meg annak bemutatásával, amit a történelemkönyvekből ismerünk: legtöbbször valamilyen szerelmi szál – mint a Pearl Harbor esetében – vagy más konfliktus – mint a Ryan közlegény megmentésénél – viszi előre a cselekményt. Nolan ezzel szemben egyrészt minimálisra csökkentette az összefüggő történetmesélést, másrészt időben és térben is szétforgácsolta a film dramaturgiáját. Mindezt zseniálisan.
A parton nyugtalanul várakoznak a katonák. A kiürítést Bolton parancsnok (Kenneth Branagh) és Winnant kapitány (James D’Arcy) felügyeli. Két közkatona (Fionn Whitehead és Harry Styles) mindent megtesz azért, hogy feljusson egy hajóra. Egy apa (Mark Rylance) kis hajóján elindul fiával (Tom Glynn-Carney) és egy másik fiúval (Barry Keoghan) Angliából, hogy segítsen az átszállításban. Farrier (Tom Hardy) és Collins (Jack Lowden) pilóták vadászgépeikkel igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a német bombázók és vadászok ne támadhassák az immár védtelen brit és francia katonákat.
Ezzel nagyjából el is meséltük a film történetét. Azaz mégsem, hiszen ebben az esetben a lényeg a részletekben van. A két katona mindenáron szeretne megmenekülni, mint ahogy az a kis csapat is, amellyel összetalálkoznak. A kétségbeesett társaság viszontagságaiban a sarokba szorított ember kínszenvedésének lehetünk tanúi. Nincs itt egy szemernyi hősiesség sem, ellentétben azokkal a pilótákkal, akik a hazatérés esélyére ügyet sem vetve – üzemanyaguk ugyanis vészesen fogy a küzdelem során – bátran harcolnak. Természetesen, hiszen ez a dolguk. A civileknek azonban nem muszáj kockáztatniuk az életüket, mégis megteszik. Külön kis dráma bontakozik ki a kis család dereglyéjén, miután felvesznek egy hajótörött katonát (Cillian Murphy). Az apa viselkedését látva azonban egyértelművé válik számunkra, hogy kötelességtudata, példamutatása legalább annyira magától értetődő, mint egy hivatásos katona helytállása.
Az események három jól elkülöníthető helyszínen – a parton, a vízen és a levegőben – folynak. Az idősíkok sem párhuzamosak, egy órával, egy nappal és egy héttel lettek eltolva egymástól. A térbeli és időbeli váltások – melyekről nem mondanék többet, hiszen ezek felfedezése és megértése igazából a néző feladata – rendkívül feszessé és izgalmassá teszik a filmet. Csak fokozza ezt Hans Zimmer minimalista zenéje. Nolan „házi” szerzője ezzel a megoldással már kísérletezett a Csillagok között című sci-finél, most még jobban épít az egyszerű dallam hangerejének növelésére és a ritmus gyorsítására.
Hoyte Van Hoytema operatőr munkája is dicséretes, hiszen a film magával ragadó képi világa elsősorban az ő érdeme. Nolan ugyanis szándékosan nem alkalmazott számítógépes trükköket. Más háborús filmeknél is fuldokoltunk már együtt a katonákkal, vagy menekültünk a becsapódó lövedékek elől, Van Hoytema mégis képes új módon elevenné tenni a küzdelmet. Ráadásul úgy éri el a megfelelő hatást, hogy nem rángatja ide-oda a kamerát, ellentétben más kortárs filmekkel. A holland–svéd operatőr munkájáról Comte de Lautréamont  klasszikus mondása jut az eszembe, persze alaposan átalakítva: Nincs szebb egy, a francia partok felett hangtalanul suhanó harci gép látványánál.
„Minden hadsereg hű tükre társadalmának és az adott társadalom értékeinek is. Bizonyos helyeken és korokban a hadsereg a nemzeti büszkeség megtestesítője, esetleg utolsó jelképe magának a nemzetnek. Máshol és máskor a nemzet hatalmának lebecsült és elhanyagolt eszköze” – írja John Keegan brit hadtörténész. Nolan filmjét látva nem lehet kétségünk afelől, miként tekint a rendező a második világháború e gyötrelmekkel teli időszakára. Egyrészt tisztában van azzal, hogy az ember képes a hősi tettekre, de azt sem lehet a szemére vetni, ha már nem bírja elviselni a megpróbáltatásokat. Másrészt, történelmi távlatból nézve ma már világosan látjuk, hogy lehet felemelő akár egy vereség is, ha a többség megtette a magáét. Mert akkor ott rejtőzik benne a győzelem reménye.