A Veszprémi egyházmegye kispapjaként menekült el a Központi Szeminárium 1959-es kommunista, békemozgalmi szétzilálása idején, és nemcsak papi hivatásához, de egyháztörténeti érdeklődéséhez is hűen bontakozott ki tudományos pályafutása. A bonni egyetemen tanított már, amikor talán először érkezett hír tudományos karrierjéről és kutatási témájáról, a magyar főpásztoroknak az I. vatikáni zsinaton vitt szerepéről. 1971-ben magántanár, 1972-ben tanársegéd, 1973-ban docens, a következő évben rendkívüli egyetemi tanár, majd 1976-ban tanszékvezető professzor lett, ezek pályájának lépcsőfokai.
Az egyháztörténet kézikönyve című ismert kötete már a Dissertationes Hungaricae ex Historia Ecclesiae sorozatában gazdagította a magyar egyháztörténet-írást. Sorozatszerkesztő munkássága is rendkívül fontos szerepet töltött be a hazai szakirodalomban. 1997-ben eljött az ideje, hogy itthon is kamatoztassa tudományos felkészültségét. A veszprémi teológián és főleg a budapesti bölcsészkaron tartott előadásokat, itt lett egyetemi magántanár.
A professzor tiszteletére megjelent tanulmánykötetben harmincöt szerző írása számol be olyan kutatásokról, amelyek Adriányi professzor munkásságának egyes területeit is érintik, s főként az elmúlt negyedszázad megújuló magyar egyháztörténet- írásáról adnak képet. Ebben pedig jelentős részt foglal el Adriányi Gábor professzor munkája is.
Jelmondata szerint: „A történelmi igazság elfogulatlan feltárása minden egyháztörténész legszentebb kötelessége.”
