Egy kérdés

„Elfogadom őket, emberként tekintek rájuk” – mondtam határozottan. Példaként hoztam föl Boldog II. János Pál pápát, aki a homoszexuális tüntetőkhöz is odament, és elbeszélgetett velük.

 

„Az egyik tanárunk azt mondta, az a probléma, hogy míg tőlünk elvárják, hogy elfogadjuk a homoszexuálisokat, ők nem fogadnak el minket” – mondta az egyik tanuló. „És miért fontos az, ha esetleg nem fogadnak el bennünket?” – kérdeztem.


– Hát ki a mi példaképünk? Kit akarunk követni? Nem azt a Jézust, aki a keresztfán is így imádkozott: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek?”

 

Egyszeriben csönd lett. Vannak olyan mondatok, amelyek után nem lehet tovább beszélni. Folytattuk az órát. Jöttek az unalmas alárendelői összetett mondatok. S miközben diktáltam a gyerekeknek a feladatot, eszembe jutott gyerekkori hitoktatóm és lelkiatyám, Tarjányi Ferenc, aki egész életével tett és tesz tanúságot arról a krisztusi szeretetről, amelyet most én próbáltam közvetíteni tanítványaimnak. Bármikor mehettünk hozzá, mindig nyitva állt előttünk az ajtaja. Nem tudtunk úgy eljönni tőle, hogy ne adjon valamit: egy szentképet, egy könyvet, egy kedves, biztató mosolyt. Pedig előfordult, hogy a szentmisén Feri atya az egyik ministránst küldte oda hozzánk ránk szólni, amikor húgommal végignevettük a mise első, általunk unalmasnak ítélt, tanító részét. Akkor sem haragudott ránk, csak imádkozott: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Én is úgy kaptam hát azt a mondatot, amit most továbbadtam a tanítványaimnak.

Krisztus mindannyiunkat bevezet a nevelés misztériumába – ha hagyjuk.