Egy Isten nélküli világban nincs értelme küzdeni

Két hajléktalan csavargó várakozik az országút mentén, Estragon és Vladimir. Az előbbi éppen most érkezik, azt állítja, egy árokban töltötte az éjszakát, nem tudja, hol. Megverték, de nem nagyon, s fogalma sincs, hogy kik voltak a tettesek, ugyanazok-e, mint a múltkor. Minden esetleges, ki vagyunk szolgáltatva a tőlünk független erőknek, nem tudunk biztosan semmit, bármi megtörténhet velünk, s az eseményekre szinte a nullával egyenlő a hatásunk. Vladimir így fogadja Estragont: „Sokáig nem tudtam beletörődni a gondolatba, légy észnél, Vladimir, mondtam, még nem próbáltál meg mindent. És elölről kezdtem a küzdelmet.” Vladimir szavai kifejezik a két hontalan csavargó helyzetének kettősségét. Életük látszólag értelmetlen vegetáció, amelyből képtelenek már kiemelkedni, de a remény nem veszett ki belőlük teljesen, hiszen Godot-ra, vagyis Istenre várakoznak. Az is bizonytalan, hogy mióta, hiszen Estragon azt állítja, már előző este is Godot-ra vártak, ám amikor Vladimir kételkedik ebben, elbizonytalanodik, mondván, hogy ő is tévedhet. Vladimir közben az evangéliumi jobb lator (Lk 23,39–43) sorsáról elmélkedik, akinek a története reménysugár számára, ha nem is ebben az életben, de a túlvilágon mindenképpen: „Az egyik lator üdvözült. Nem rossz százalék…” Vladimir tehát az örökkévalóságban gondolkozik, hiszen különben miért beszélne arról, hogy a jobb lator üdvözült. Bízik abban, hogy a kettőjük élete sem végződik teljesen értelmetlenül, és lesz valami, amiben bizakodhatnak földi útjuk utolsó pillanatában: „Sokára lesz, de jó lesz.” Vladimir nagyon furcsán érzi magát, amikor ezek a gondolatok foglalkoztatják: „Egyfelől a megkönnyebbülés, másfelől… a rémület.” Estragon nem tűnődik ilyen kérdéseken, s Vladimir felvetésére, mi lenne, ha bűnbánatot tartanának, cinikusan reagál: „Mit bánjunk meg? Azt, hogy megszülettünk?”
Samuel Beckett darabjának istenképe összetett. A földi világban mintha semmiféle törvényszerűség nem uralkodna, minden bizonytalan, magának Istennek a léte sem biztos, azt pedig végképp nem lehet tudni, hogy mikor érkezik meg, illetve hogy megérkezik-e valaha egyáltalán. Mintha az egész emberi történelem örök adventi várakozás lenne, ám erősen kétséges, hogy a végén megszületik-e Jézus Krisztus, a világ Megváltója. Gondolhatunk Jézus megígért második eljövetelére is, amikor az Emberfia megjelenik a felhőkön mennyei seregével. Bármikor megérkezhet, a „Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát” (Mt 25,12) szellemében, emiatt aztán Estragon és Vladimir nem mernek elindulni, nehogy Godot pont akkor jelenjen meg, amikor ők már elmentek. Isten tehát nincs mindenütt jelen, csak egyetlen helyen találkozhatnak vele, az országút mentén álló fánál, ahol várakoznak rá. Él azonban a remény, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről, hiszen amikor Estragon indulni akar, Vladimir felveti annak lehetőségét, hogy ma este már Godot-nál alszanak, „tele hassal, a száraz, meleg szobában.
Ez megéri csak a várakozást”.
Beckett darabjában kétszer is felbukkan a fiú alakja, aki mindkétszer üzenetet hoz Godot-tól, s mindkétszer ugyanazt: ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön. Vladimir kérdésére, hogy előző este is itt volt-e, a fiú nemmel válaszol, azt állítja, először jár itt. „Ezt szokás mondani” – jegyzi meg Vladimir. Godot tehát a végtelenségig ígérgeti, hogy eljön, de ez soha nem következik be. A remény viszont, hogy egyszer mégiscsak megérkezik, nem vész ki teljesen teremtményei lelkéből. Estragon és Vladimir beszélgetéséből kiderül, hogy egykor találkoztak Godot-val, aki azonban most már csak üzenget nekik. Mintha felidéződne Jézus megtestesülése, akinek második eljövetele egyre csak késik. A fiú alakjáról eszünkbe juthat Jézus Krisztus. A darabbeli fiú is személyes küldött, ahogyan Jézus is az volt, mennyei Atyjának küldöttje. Beckett tehát ennyiben felidézi az evangéliumi és keresztény hagyományokat. Ez azonban csak a felszín. Az evangélium szerint a mennyei Atya és a Fiú között harmonikus, szeretetteljes a viszony, ahogy azt Jézus mondta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Beckettnél viszont Godot kiszámíthatatlannak látszik, hiszen a fiú azt állítja, Godot őt nem veri meg, de a testvérét, aki a juhokat őrzi, igen. Ez emlékeztet Ézsau és Jákob történetére – „Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem” (Róm 9,13), mondta Isten –, valamint Mózeshez intézett szavaira: „Kedvezek, akiknek kedvezek” (Kiv 19,33). A fiú nem tudja, miért veri a testvérét Godot. Isten tehát szeszélyes, nem egyformán szereti teremtményeit, különbséget tesz közöttük. Ahogyan Vladimir mondja: Godot azért kedves a fiúval, mert szereti.
Estragon és Vladimir azért nem mennek el, mert Godot-ra várnak. Ez azonban lehet kifogás is, önmaguk cselekvőképtelenségének magyarázata. Amikor az irgalmat nem ismerő hatalmat jelképező Pozzo megérkezik a kötélen rángatott Luckyval, örülnek, hogy társakat kaptak, és nem kell tovább kettesben várakozniuk a sötét éjszakában Godot-ra. Eddig ugyanis féltek a titokzatos Istentől.
Allegorikus jelentése van a darabban az éjszakának, amelyet nem követ a hajnali reménység, nem érkezik meg a Világ Világossága, Jézus Krisztus. Az egész emberiség keresztre van feszítve, s nem jön el a megváltás. A darab végén ismét felbukkanó fiú azt mondja: „Godot úr semmivel nem foglalkozik.”
Isten tehát tétlenül, közönyösen szemléli legfőbb teremtményeinek sorsát, a világ teremtése után magára hagyta az emberiséget. Ám mégis, először a hitetlen Estragon, majd Vladimir is kegyelemért könyörög. Az utóbbi így fohászkodik: „Irgalmazz, Istenem!… Mondd, hogy… mondd, láttál, és hogy… hogy találkoztál velem, holnap nem azt állítod majd, hogy sohasem láttál.”
A fentieken kívül is több utalás történik a darabban Jézus Krisztus személyére. Vladimir, a kereszténység alaptanításához hűen, Megváltónak nevezi, de nem hisz benne. Profán elem, hogy Pozzo a Megváltó nevű piacon akarja eladni Luckyt, vagyis az eredeti, szentségi jelentéssel szemben materializálja, üzletiessé teszi, a világhoz igazítja a Megváltóhoz kapcsolódó jelentést. Amikor pedig Estragon azért méltatlankodik, mert rongyaiból Vladimir kitalálhatta volna, hogy olvasta a Bibliát, arra emlékezhetünk, hogy Jézus követői többségükben szegények, a társadalom perifériáján élők voltak.
Jézus személyiségének különleges kisugárzása a szinte teljesen hitetlen Estragont és a Godot eljövetelében mindvégig reménykedő Vladimirt is megérinti. Estragon emlékezteti Vladimirt arra, hogy mezítláb jár, csakúgy, mint Jézus. Vladimir felháborodva kérdezi: „Csak nem hasonlítod hozzá magadat?” Vladimir tehát nem hisz Jézus mindenkire kiterjedő kegyelmében, s abban sem, hogy Krisztus intelmét – „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok az” (Mt 5,48) – komolyan kell venni, törekedve a megvalósítására. Ugyanakkor elismeri Jézus mindenekfölött álló tökéletességét. Estragon válasza egyértelmű, ekkor mintha nagyobb lenne a Jézusba vetett hite: „Egész életemben őhozzá hasonlítottam magam… S az embert egykettőre keresztre feszítették.”
Vagyis a jobbra és szebbre törekvő ember sorsa minden korban a keresztre feszítés. S talán Estragon és Vladimir is azért sodródtak a társadalom perifériájára, azért lett sorsuk a kitaszítottság, mert valamikor az igazságért küzdöttek, s képtelenek voltak alkalmazkodni az előírt konvenciókhoz. Talán messzebbre láttak, mint a többiek, de nem kaptak teret, hogy ezt bebizonyítsák.
Beckett darabja az említetteken kívül is tele van bibliai és keresztény elemekkel.
Az országút mellett álló kiszáradt fáról, amelynél Vladimir és Estragon Godot-ra várakoznak, eszünkbe juthat a jó és a rossz tudásának az Édenkert közepén álló fája, amelyről Éva Isten tilalmának ellenére leszakította az almát, evett belőle, majd Ádám követte a példáját. Az ősbűnt elkövető első emberpárt az Úr kiűzte a paradicsomból, így ez a fa jelképezheti az elveszített Édent, de a kiszáradt fügefát is, amit Jézus megátkozott, mert nem termett rajta gyümölcs, s ezért nem tudta csillapítani éhségét. Utalhat a hit hiányára is, arra, hogy a tanítványok kérdésére, miért száradt ki a fügefa, Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek: ha volna hitetek, és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, hanem ha azt mondanátok ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe«, megtörténne. Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok” (Mt 21,18–22). Estragonban és Vladimirban csak halványan pislákol a remény, hogy Godot valóban eljön. Ám a végén a kiszáradt fa újból lombot hajt, vagyis Godot jelez, hogy nincs totálisan reménytelen helyzet. Estragon azonban nem veszi észre, hogy a csupasz fának kinőttek a levelei. Erről eszünkbe juthatnak Jézus szavai a gonosz és hitetlen nemzedékről: „néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek”.
A fáról asszociálhatunk Júdás fájára is, amelyre felakasztotta magát (Mt 27,3–10), mert miután elárulta Jézust, megbánta bűnét, de nem bízott Isten kegyelmében. A fa kiszáradt és lombot hajtó formájában is a kísértést jelenti Estragon és Vladimir számára, hogy kössék fel magukat, de mindkétszer elállnak ettől a végső és tragikus lépéstől. Az első esetben lehetetlen végrehajtaniuk öngyilkos tettüket a csupasz fán, másodszor pedig a kötelük szakad el, így továbbra is marad a várakozás Godot-ra.
S természetesen gondolhatunk a keresztfára is, amelyre felfeszítették Jézus Krisztust. A csupasz fa a teljes reménytelenséget, Jézus halálát jelképezheti, a lombot hajtó pedig a feltámadt Krisztust, aki önként vállalt áldozatával legyőzte a halált.
A jobb lator történetét illetően Szent Ágoston azt mondta: az egyik lator üdvözült, ne essetek kétségbe, de ne bízzátok el magatokat, hiszen a másik elkárhozott. Ágoston mondása nem vakmerő hit, hanem megalapozott remény, hogy az Istenbe vetett bizalommal, az életünk utolsó pillanataiban gyakorolt őszinte bűnbánattal elkerülhető a kárhozat.
Pozzo, az erő és a hatalom kíméletlen, irgalmat nem ismerő képviselője megvakul. Ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mint pórázon vezetett szolgája, Lucky, aki azonban továbbra is engedelmeskedik neki. Pozzo elzuhan, tehetetlenül fekszik a földön, képtelen felállni. Estragon és Vladimir számára nem magától értetődő, hogy segítsenek neki, egy ideig hagyják vergődni. Az irgalmas szamaritánus története annak példázata, hogy mindenki a felebarátunk, kivétel nélkül, nemre, fajra, származásra való tekintet nélkül. Ha valaki bajba kerül, kötelességünk segíteni, ha lehetőségünk van rá (Lk 10,25–37). Estragon és Vladimir azonban kezdetben irgalmatlan szamaritánusként viselkedik a földön fekvő, magatehetetlen Pozzóval szemben, feltételeket szabnak a segítségük fejében. Azt hiszik, Lucky meghalt, Estragon ekkor Ábelt kiált, erre Pozzo is. Majd egyszerre kiált Ábelt és Káint, tehát a szerepek felcserélődnek, a gyilkos is könnyen áldozattá válhat, és az áldozat is gyilkossá, ha a körülmények úgy hozzák. Vladi­mirban ekkor megszólal a lélek, elismeri, hogy nem „a legszebben” bántak a földön fekvő, térden kúszó Pozzóval: „Könyörgött, hogy segítsünk rajta. Mintha nem is hallanánk. Tovább könyörgött. Erre megvertük.” Ám nem sokkal később mégiscsak segítenek Pozzón, s a kérdésre, hogy a barátai-e, Vladimir így felel: „Ezt már bebizonyítottuk azzal, hogy segítettünk rajta.” Estragon ekkor megkérdezi: ha nem lennének a barátai, akkor nem segítettek volna Pozzón? Vladimir válasza: „Esetleg akkor is.” Amikor a megvakult, földre zuhant Pozzo kegyelemért könyörög, Vladimir azt mondja: „A kérdés nem ez, hanem az, hogy valójában mi dolgunk van itt? Szerencsére tudjuk. A világ iszonyatos zűrzavarában egyetlen tény világos. Várjuk, hogy megérkezzék Godot.”
Samuel Beckett drámájában az ember, Isten legfőbb teremtménye ki van szolgáltatva a gonoszságnak, ami érkezhet egy, a hatalmával visszaélő személytől, de származhat önmagunk reménytelenségéből is. Végső soron mindig a lélek sérüléséről van szó, arról, hogy belenyugszunk a helyzetünkbe, elfogadjuk mások erőszakosságát és önmagunk tespedtségét, az akaratunkat megbénító kilátástalanságot. A darabban azonban ott pislákol a remény is, hogy Godot egyszer talán mégis elérkezik közénk, s akkor nem lesz többé a világ gonosz­ságára, erőszakosságára adható egyetlen válasz az öngyilkosság, az, ha felakasztjuk magunkat a fára. Beckett cselekvésképtelen antihősei úgy érzékelik, hogy a világot Isten magára hagyta, ezért nem hisznek Jézus szavainak igazságában: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).
Ám Vladimir legvégső bizalma mégiscsak Godot. Egyértelműen kiderül ez a következő, Estragonnal folytatott párbeszédből: Vladimir: „Holnap felkötjük magunkat. Ha csak Godot meg nem jön.” Estragon: „És ha megjön?” Vladimir: „Akkor megmenekültünk.”
A totális közönybe, kilátástalanságba süppedt emberiség számára a végső és egyetlen valódi reménység tehát az, ha Isten nem feledkezett meg rólunk, és eljön közénk, Jézus Krisztus alakjában. Az pedig, hogy Vladimir kérdésére, „Menjünk?”, Estragon azt válaszolja: „Menjünk”, ám egyikük sem mozdul, talán azt jelképezi, hogy egy Isten nélküli világban nincs miért mozdulni, nincs értelme cselekedni, küzdeni.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..