Egy hullámhosszon…

Matolcsy Kálmán huszonkét éve a zuglói Szentlélek-templom káplánjaként szervezte az első családi hajózást, amelyen az ottani plébániáról és lelki közösségéből, a Regnum Marianumból vettek részt kicsik és nagyok, paptestvérek, szerzetes ismerősök. Az évek során hagyománnyá vált ez a tanév végi rendezvény: ahová csak helyezték Kálmán atyát, minden újabb közösségét a régiekkel együtt hívta meg. Ilyenformán ezen alkalmakkor egyre szélesebb körű kapcsolatok, barátságok is alakulhattak. Idén a budai Szent Kereszt templomigazgatóság segítette az esemény előkészítését, lebonyolítását. A hajó gyomrában, az alsó szinten a komolyzene kedvelői hallgathatták a romantikus műveket játszó vonósnégyest; a belső, ablakokkal védett éttermi asztaloknál kiadós beszélgetésekre volt mód; a fölső, nyitott szinteken pedig a gyönyörű budapesti panorámát csodálhatták a jelenlévők. Közben az ifjabb korosztály a hajó orrában egy szál gitárossal vidáman énekelt, a még ifjabb örökmozgók föl-le szaladgálva bújócskáztak, kergették egymást. Bár néha ők is rácsodálkoztak a naplementében csillogó folyóvízre, a sorra fölénk kerülő hidak érdekes acélszerkezeteire, a mosolygó parti házakra, az elterülő nagyváros alkonyi homályba simulására, majd kigyúló díszfényeire, az ég fölragyogó csillagaira. Integetett nekünk a pesti összképen uralkodó bazilika-kupola, a kicsit színpadias díszletnek ható Országháza; bólogattak hozzá a Margitsziget fái, a budai Vár árnyképként kirajzolódó turulja és kőpárkányai, a Gellért-hegyi olajágas asszonyság, s alatta a pálos sziklatemplom fehér keresztje és a vértanú püspök szobra. A műegyetemi szigorú épülettömegek mellett elhaladva a Kopaszi-gát sötétből is fölsejlő merész-szép új házainál fordult a hajónk, s a neonszíneket váltogató Művészetek Palotáját elhagyva kötött ki a zsibongó Vigadónál – föltorlódva csobbantak a hullámok. Mielőtt a partra léptünk, Kálmán atya mindenkivel kezet fogott, s szentképet is kaptunk…