Fotó: Fábián Attila
Eltervezték, hogy milyen lesz a házasságuk?
Katica: Azt tudtuk, hogy örökre együtt akarunk élni. Közös pont volt a zene, a hitünk, a világnézetünk, ezekre tudtunk alapozni. Bandi úgy szokta ezt megfogalmazni, hogy olyanok voltunk (és vagyunk), mint a kulcs meg a zárja. Egy Ránki Dezső-koncert után hazakísért, és három nap múlva megkérte a kezem. Én pedig igent mondtam. Persze senkinek nem tanácsolhatjuk, hogy ilyen rövid ismeretség után vágjon bele egy házasságba, de túl sokat sem érdemes várni a döntéssel.
Manapság nagyobb a bizonytalankodás a párkapcsolatok terén. Három nap után tudták, hogy összeillenek?
Katica: Nem kell azt feltétlenül tudni. Nagyon különböző a személyiségünk: Bandi melankolikus, én szangvinikus természetű vagyok. Volt olyan időszak is az életünkben, amikor ő hosszabb ideig reményvesztett volt. Csak később jöttünk rá, hogy azt az állapotot a Mjaszkovszkij-szonáták egy évig tartó felvétele idézte elő. Ez igen mély, mondhatni depresszív zene. Szókimondó családból jövök, ezért ami a szívemen, az a számon. Az évek múlásával, persze, ezen a területen is csiszolódtam, és rájöttem, hogy nem mindegy, mit, mikor és hogyan mondok ki. Azt mindketten beláttuk, hogy vigyáznunk kell egymásra.
Hegedűs Endre azt vallja magáról, hogy fiatalkorában egyetlen célja volt: világhírű zongoraművésznek lenni. Miért döntött az elköteleződés, a családalapítás mellett?
Bandi: Szerelmes szívű ember voltam fiatalon is. Tizennégy éves korom óta mindig udvaroltam lányoknak, akiket rendszerint feleségül is akartam venni. De ezek a kapcsolatok éretlenek voltak az elköteleződéshez, illetve olyan is előfordult, hogy a lányok ijedtek meg a helyzet komolyságától. Egyke lévén akkoriban még édesanyám is beleszólt a szívügyeimbe. (Én voltam az egyetlen gyermeke, és azt hiszem, csak az élete végén sikerült valóban elengednie.) A szerelem az életem alapvető érzése. Azt gondolom, ez az isteni lobogás egy szikrája, amelyet ajándékba kaptunk. Ugyanígy az érzések gazdagsága szükséges a zongorázáshoz is: az előadóművésznek hozzá kell adnia a saját érzéseit és gondolatait a zeneszerző által leírt hangjegyekhez. Idekapcsolódik, hogy a nagy mesterművek mélyén mindig Isten szeretetüzenete lakik, amelyet azért kaptunk, hogy rájöjjünk, milyen csodálatos a teremtett világ.
Harminchét évi házasság után megnyugtató ezt hallani. De létezik „recept” a jó házassághoz?
Katica: Gyökössy Bandi bácsi gondolata, hogy a házasság tulajdonképpen két ember közös műalkotása. Ahogyan két remekmű sem egyforma, úgy nincs két ugyanolyan kapcsolat sem. De vannak dolgok, amelyekre mindenkinek érdemes lenne odafigyelnie.
Például mire?
Katica: Rendkívül fontosnak tartom, hogy a házaspárok tagjai töltsenek együtt időt. Szükséges, hogy legyenek mély beszélgetéseink, eszmecseréink. Amikor még kicsik voltak a gyerekeink, Japánban éltünk három évig, és én nagyon egyedül éreztem magam, mert alig volt időnk egymásra. Bandi elfoglalt volt, tanított, koncertezett, mindenki érte rajongott, míg én otthon szoptattam, háztartást vezettem, pelenkát mostam.
Bandi: Pontosítsunk: éppen akkor jött divatba az eldobható papírpelenka.
Katica: Jól van, akkor úgy fogalmazok, hogy a négy fal között töltöttem a napjaimat, és meglehetősen egysíkú tevékenységekkel telt az időm…
Bandi: Hát, ilyen az én édes kis feleségem… (Mindketten nevetnek.)
Katica: Nyilvánvaló, hogy az ember nagyon szereti a gyerekeit, és sokat tanul tőlük és általuk. Amikor az első gyermekünket, Marcit kilenc hónapra egészségesen a világra hoztam, akkor éreztem először igazán nőnek magam. Nincs ennél szebb érzés. Ez azért is volt különösen fontos, mert az első babánkat a várandósság ötödik hónapjában elvesztettük. Ezután pánikbeteg lettem, nehezen dolgoztam föl a traumát. Sokáig kellett várnunk, mire megérkezett az első gyermekünk, és ezalatt sokszor gondoltam arra, hogy ha nem lesz saját gyermekünk, miért ne fogadhatnánk örökbe? Legbelül azt éreztem, hogy őt ugyanúgy tudnánk szeretni, mint a vér szerinti gyermekünket. Akkor értettem meg egy pap barátunk prédikációját, amelyben arról beszélt, hogy egy édesanya ugyanúgy képes szeretni más gyermekét is, mint a sajátját. Az anyaság a nőiség princípiuma. Írja le nyugodtan, legfeljebb majd azt mondják rólam, hogy csak férfiban és nőben tudok gondolkodni… (Nevet.)
Egy nő élete egyértelműen megváltozik a gyerekek érkezésével. Édesapaként hogyan éli meg az ember ugyanezt?
Bandi: A gyerekek születése előtt volt bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a pályámmal. Kicsit aggódtam, hogyan fogok tudni eleget gyakorolni. Korábban sokáig azt tekintettem az életem legfőbb céljának, hogy világhírű zongoraművész legyek. Idővel aztán beláttam, hogy nem ez a legfontosabb, bőven elég, hogy nemzetközileg (el)ismert zongoristának számítok. Érdekes, hogy míg mások újszülött gyermekét félve fognám meg, addig a saját gyermekeinket a legnagyobb természetességgel tartottam a kezemben az első pillanattól kezdve. Visszakanyarodva a kérdéséhez: természetesen a férfi élete is megváltozik, amikor szülővé válik. Számomra nagyon fontos volt, hogy helyt tudjak állni a család mindennapi életében. Így született meg az életemben a helyes fontossági sorrend: az első Isten, a második a szentségi házasságunk, és a harmadik a zene, ami időnként bizony háttérbe szorul a másik kettő mellett, de már jó ideje nem akarok világhírű zongoraművész lenni. A felnőttségen túl azért sem, mert megtapasztaltam, hogy mi folyik a kulisszák mögött.
A gyerekek érkezése után beigazolódtak a korábbi félelmei a hivatásával, a szabadságával kapcsolatban?
Bandi: Inkább azt mondanám, hogy eltűntek a boldogság ragyogásában. Én az egyik legnagyobb isteni adományként élem meg azt, hogy egymásnak adott minket Katicával. A szerelemről azt mondják, hogy csak ideig-óráig lobog, aztán kihűl. Nálunk harminchét év után sem hűlt ki, sőt gazdagodott, kiteljesedett.
Csodálatos élmény számomra Katicára figyelni. Mindennap azt lestem, hogyan tudnám őt még boldogabbá tenni. Egy idő után aztán fölismertem, hogy ez teljességgel lehetetlen, képtelen vagyok rá. Azóta arra kérem a Jóistent, hogy ő tegye boldogabbá, és én hadd lehessek a munkatársa ebben.
Ha pedig Katica is hasonlóan gondolkozik, akkor ebből csodálatos egység, majdhogynem zenemű születik. A zene is egyfajta egzaltáció, ahogy a szerelmi házasság is az: folyamatosan feljebb emeli a benne élőket.
A házas lét a hétköznapok sodrában is mindig ilyen felemelő élmény?
Bandi: Felemelő, ugyanakkor természetesen mindennap meg kellett és meg kell vívnunk a harcainkat. Különböző természetű és temperamentumú emberek vagyunk, s ebből bőségesen fakadtak konfliktusaink, amelyeket meg kellett oldanunk. Az évek során egyrészt összecsiszolódtunk, mint két kavics a patak sodrában, másrészt megtanultuk hatékonyabban kezelni a feszültségeinket. Nem azért, mert okosabbak lettünk, hanem mert segítségünkre volt Krisztus tanítása, a katolikus Házas hétvége és a Regnum Christi mozgalom. A közösségek segítségével megtapasztaltuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal.
A leggyakrabban mi volt a konfliktusaik alapja?
Bandi: Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a kompromisszumkész hozzáállásom a kapcsolatunkhoz nem tesz jót a házasságunknak. Olyan családból jövök, ahol a problémákat elhallgattuk, a szőnyeg alá söpörtük. Katicáéknál pedig azt vallották, hogy „hadd jöjjön ki, ami az emberben benne van”. Az örökségül magammal hozott családi mintáim okán nagyon diplomatikus válaszokat tudok adni. Emlékszem, egyszer Katica azt vágta a fejemhez: „Veled még egy jót veszekedni sem lehet, mindig kicsúszol a kezeim közül, mint egy kígyó.” Akkor jöttem rá, hogy érdemes adni a másik félnek egy kis „ellenállási alapot”. Konfliktushelyzetben természetes, hogy egymásnak feszülünk, de ez nem változtat azon, hogy nem akarjuk bántani egymást. A kibékülés pedig nagyon édes tud lenni…
Például milyen?
Bandi: Nemegyszer előfordult már, hogy egy kiadós veszekedés után imádkoztunk. Ez úgy történik, hogy azt mondom Katicának, most akkor inkább üljünk le egy imára. Mire ő először ingerülten visszautasít, majd durcásan leül mellém. Néhány percnyi ima után pedig már arra sem emlékszünk, hogy mi volt a veszekedésünk kiváltó oka…
Katica: Ha épp koncertre készülünk, és le kell ülnünk zongorázni, az is segít a továbblépésben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ma már jóval ritkábban vannak heves vitáink, mint régebben. Ahogy halad az idő, és ahogy fejlődünk a hitben, egyre inkább megtanuljuk metszegetni a természetünk vadhajtásait. Piszkálódásaink persze adódnak mostanában is. Főként akkor, amikor már nagyon hiányzik egy kiadós beszélgetés – a pszichológia kifejezésével élve –, „minőségi idő”, amit kettesben tölthetünk. Én sajnos nem vagyok olyan finom lélek, mint Bandi, és a mindennapos rohanásaink közepette apró provokációkkal igyekszem magamra vonni a figyelmét. Amikor érzi, hogy valami készül, akkor beszélgetni kezdünk arról, hogy valójában mi zajlik bennünk.
Bandi: Ilyenkor összesimulnak az indulataink. Ezenkívül a humor is rengeteget segít. Én biztosra veszem, hogy a Jóistennek kiváló a humora. Szerencsére nekünk is jutott belőle. Jó, ha az ember tud nevetni önmagán vagy egy-egy élethelyzeten.
Az idei házasság hete mottója: A szeretet: szenvedély és döntés. Hogyan van jelen az életükben ez a két fogalom?
Bandi: Katica mindent szenvedélyesen csinál. Nagyon finoman főz, örömmel ápolja a társas kapcsolatokat. Én amolyan magányos farkas vagyok, egyke lévén és zongoraművésznek készülve nem igényeltem annyira a társasági életet. Minden napot imával kezdünk. Leülünk ezekbe a fotelekbe, ahogyan most is, átvesszük az egyház aznapi tanítását, majd szabadon imádkozunk húsz percen át. Ez is egyfajta megnyílás egymás előtt. Ezután viszonylag nehéz lenne összeveszni…
Katica: A mi életünkben is voltak és bizonyára lesznek is még nehezebb időszakok. A szenvedélyhez hozzátartozik a szenvedés. Manapság az emberek igyekeznek kiiktatni az életükből a szenvedést, éppen ezért van ennyi boldogtalan ember. Meg kell szenvedni azért, hogy a szerelem megmaradjon. Mondok erre egy példát: Bandi korábban elég sokat utazott. A házasságunkban a legnagyobb nehézségek abból fakadtak, hogy nagyon nehezen engedtük el őt. Miután elment, néhány nap alatt berendezkedtem egy másik életformára, és hozzászoktam ahhoz, hogy mindent nekem kell elvégeznem. Amikor hazaérkezett, két napig nagyon örültünk egymásnak, aztán pedig nagyon összevesztünk… Amikor ez már többedszerre fordult elő, akkor előre figyelmeztettük egymást: „Figyelj, most jön a harmadik nap. Legyünk óvatosak!” Ez már a döntés témaköréhez tartozik.
Három felnőtt gyermek szülei. Megváltozott a kapcsolatuk a gyermekeikkel, mióta önállóvá váltak?
Katica: A gyerekek Isten ajándékai. Bandival mi mindig tudatosan figyeltünk arra, hogy elsők legyünk egymás számára. A válások egyik leggyakoribb okának azt tartom, hogy a szülők nem tudják elengedni a gyermekeiket. El kell fogadnunk, hogy a gyerekek nem a mieink, elsősorban mindannyian Istenhez tartozunk. A gyerekeinknek azzal adhatunk a legtöbbet, ha „eléjük éljük” a szerelmünket.
Ahogy a zenének, úgy az életünknek is szerves része a csend. Van alkalmuk olykor az elcsendesedésre?
Bandi: A csend nagy ajándék. Amikor autóval megyek be a városba, nem kapcsolom be a rádiót, s így az Oktogonig el tudok mondani egy rózsafüzért. Ritkán adatott meg nekünk, hogy csak üldögéljünk egymás mellett, és élvezzük a csendet, de törekszünk rá, hogy legyenek ilyen alkalmak is.
Katica: Ilyen például, amikor sétálunk a természetben. De csendességet jelent az is, amikor a környezetünkben ugyan zaj van, ám a szívünkben béke. Mostanában megnyugvást és csendet teremt bennem Pio atya imája: „Ó, Uram! Múltamat irgalmasságodba, jelenemet szeretetedbe ajánlom, jövőmet gondviselésedre bízom!”
