Természetesen nem arról van szó, ami manapság eszünkbe jut erről a szóról, hanem arról az eredeti és eredendő viszonyról, amely a közöttünk élő, de fejjel magasabb tehetségekhez kapcsol bennünket. Most itt mégis maradjunk ennél, foglaljuk vissza, öleljük át ezzel a szóval is azokat, akiket mi, középszerűek megbillogoztunk, kiközösítettünk, perifériára szorítottunk. (Igyiot című regényében Dosztojevszkij az erkölcsi zseni Miskin herceget állította elénk példaként. A fordító félkegyelműnek magyarította a szerző által az eredeti görög értelmében használt idióta szót.)
Krzysztof Zanussi, a Szőtshöz hasonlóan mindenütt idegen lengyel filmrendező mesélte egyszer, hogy a filmegyetemen forgatott első filmjét, A provinciális halálát (1968) egész könnyen leforgathatta, mert a főiskolán azt hitték, a cím provinciális halált, vagyis kisvárosi halált jelent. Nem tudták, fogalmuk sem volt róla, hogy mi az, ki az a provinciális. Amikor kiderült, hogy a film egy kolostorban készült, ahol az idős szerzetesközösség-vezető, a provinciális haldoklása volt a gyakorlatilag teljesen néma filmnek a története, akkor már késő volt letiltani a forgatást. Ezt a filmet már mint Kisvárosi halált nevezték be két fesztiválra, ahol az egyiken (Nyugaton) elnyerte az ökumenikus díjat, a másikon (Keleten) pedig a Fiatal Ateisták díját. Teljes szellemi, érték- és kulturális káosz: jönnek rendezők, festők, zenészek, tudósok, Semmelweistől Bartókig, Lajtha Lászlótól Szőtsig, és nem férnek bele semmilyen poliszba, semmilyen szakmai, kapcsolati és anyagi érdek mentén szerveződő „városkába”, semmiféle kritikai látásmódba. Eredetiek, autonómok, elsődleges egzisztenciák – nem pislognak, nem helyezkednek, nem „lobbiznak”, nem aktuálpolitizálnak, mint a másodlagos figurák, hanem nekikezdenek valaminek, amit csak ők tudnak, ők akarnak, ők mernek, és ha szerencséjük van, ha „át tudnak menni” a lincselő tömegen, meg is valósíthatnak mindebből egy keveset. Persze közben idióták lesznek, saját utakon, többnyire társtalanul vagy értetlen közreműködőkkel, még ritkábban barátokkal téblábolnak Seholsincs-ország erdeiben, mezőin, és zenét, filmet, festményt, orvosi gyógymódokat hoznak elő, ajánlanak fel a város lakóinak, akik aztán értetlenkedve néznek körül. Amikor levetítették Rákosinak Szőts második nagyjátékfilmjét, az Ének a búzamezőkről (1947) címűt, az első percek után, ahol épp egy búzaszentelési körmenet vonult végig egy seholsincs mezőn, ilyen értetlenkedve és idegesen ugrott fel Rákosi, és nézett körbe tanácstalanul és felháborodva. Mozdulata után negyvenkét évig nem vetítették, nem vetíthették magyarhonban a búzaszentelős szőtsi filmet.
Szőts István első nagyjátékfilmje (Emberek a havason) 1942-ben a Velencei Fesztivál legjobb első filmje lett. Fellini és a többi olasz rendező lelkesedtek a magyar hegyek, magyar bárányok, magyar favágók és mekegés iránt – szerintük (is) ez az új realizmus volt a háború utáni időszak legaktuálisabb és legigazabb hangja. Pedig nem kellett hozzá sokat erőlködni – csak merni kellett kimenni a hegyekbe, és belefogni valamibe, amit a parasztok évezredek óta csinálnak: kapálni – filmet, produkciót, szellemi munkát, jövőt kapálni. Ettől a pofonegyszerű magától értetődéstől, ettől a toronyiránti magányos, kapálós bátorságtól lesznek ilyen hatalmasan idióták, közösségen túliak ezek az emberek: Bartók leül a parasztasszonyok elé, Semmelweis kezet mos, Szőts felmegy egy sérvet okozó súlyú kamerával a csíki havasokba, és felveszi, ahogy a „bárányok összegabalyodnak”. Nem pislognak, nem finomkodnak, hanem beleizzadnak a magány és az ezzel járó öröm sötét-fényes bugyraiba. Nem lesz iskolájuk, követőjük, nem lesznek személyes mestereink – idő kell, amíg elviselhetők lesznek, amíg megpaskoljuk az arcocskájukat, ha előtte meg nem bolondulnak, vagy ki nem vándorolnak valami amerikai vagy osztrák sivatagba. Szőts 1957-ben megint nyer Velencében egy gyerekfilmmel (Jókai kisregényéből: Melyiket a kilenc közül?), és kinn marad, nem jön haza. Elvágja gyökereit, és égbe fordított gyökereivel a levegőből kezd el élni. Ezelőtt még azért készít két tucat néprajzi dokumentumfilmet, Bujákon, Mohácson meg másutt – mintha Bartókot látnánk… Tojásfestés, regölés, locsolkodás, tavaszköszöntés és egyebek – egyedem-begyedem, tengertánc…
Szőts István kiváló modern magyar filmrendező. Huszárik, Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Jancsó Miklós és a többiek édes jó apukája, filmes nagybácsija – nélküle nincs Elégia, Sodrásban, Tízezer nap, Feldobott kő, Szegénylegények, nélküle nincs magyar új hullám, nincs magyar film. Senkinek sem utóda, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse – csak Szőts István: mindig egyedül, kritikát nem kérve és nem adva, mindig mosolyogva, mindig nyakkendősen. Idiótán, szálfaegyenesen.
